1. Hazatérés

Drága Olvasóim!

Nagyon szépen köszönöm a sok támogatást, dicséretet, biztatást. Remélem, hogy eme történettel nem is fogok csalódást okozni, illetve majd izgatottan várjátok a következőt. Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást! :)

With love!

Éreznem kell még hogy vár rám,
Egy könnycseppé válik a látvány,
Mikor meglátom az otthonomat,
Tudom, mért vágytam haza.

2012. szeptember. 05

Kedves naplóm.

Az életem teljesen kifordult magából, már a napi napra gondolva is, hogy akiket barátaimnak hittem, valóban azok-e? Tudom, hogy ennek semmi értelme, mégis azt éreztem, hogy ezt le kell írnom. A mai nap nem indult felhőtlenül, már nem csak erre, napra gondolva. Valamiért Judith nem kedvel engem-, na jó utál. Valami oknál fogva utál, legfőképp azért, mert én lettem az újságszerkesztő asszisztense, de kérem nem is kértem (mellesleg Zsófi a szerkesztő). Mikor az évelején megjelentem a suli kapujában egy fiúval az oldalamon, aki mellesleg a féltestvérem, még jobban megutált. Első szünetben nekem szegezve rám förmedt, hogy ő lesz a főszerkesztő, mert ő suli évfolyam elsője, az érettségi napunkon pedig ő óhajtja felolvasni a beszédjét. Ettől kezdve rosszabb lett az életem, nem csak azért, mert anyám végig hurcolt egyik városból a másikba, hanem azért mert szerelembe estem-ezt nem kellett volna, már hogy ő belé nem kellett volna. Szörnyen fárasztó volt, hogy Judith utál, és még az, hogy rám uszította az ebét, Ákost, aki még jobban kifáraszt. Így kezdődik el az életem forgató könyve, nem mintha nem élvezném az új életemet, de mindent másképp kezdenék.

Demetria

Viki Gilmor éppen öltözködött, közben telefonált Deminek, aki mint mindig épp felbőszülten mászkált fehérneműben. Szegény Petit biztos kiverte a víz, ilyen húg láttán. Bár nem, mintha nem örült volna a lánynak, csak Demivel jött egy kutya is Lucifer, aminek a neve kiverte a biztosítékot a Barrowman famíliában, - vagyis a hívő nagyi kapott majdnem szívinfarktust, mikor Demetria teljes őszinteséggel állította, hogy ő a démonokhoz, és a sátánokhoz vonzódik. ( Ami igazából a történetével volt kapcsolatos). Így szegény nagymama kapott Peti mellé, aki a fiúk minta képe (na persze!) egy démonimádó hajadont, akit nem érdekelt más, csak az, hogy elfogadják. Persze a nagyi, most is keresztel, közelíti meg. Ami elég humoros, de már bántó is. Biztos lila csipkés rövid ujjú pólót fog viselni, hozzá fekete necc nadrágot, a lábán meg, szintén fekete boka csizma. Barna fényes vállig érő haját felköti, vagy fel copfozza.

- Mikor akarsz beszélni a szüleidnek a pályázatról, és arról, hogy nem a Harvardra, hanem a Yale fogsz jelenkezni? – kérdezte Viki Demitől, miközben bekapott egy falat sütit, és már kint is volt az ajtó kívül.

- Kicsim, nem akarsz reggelizni? – szólt utána az anyja kedvesen. Viki hátra pillantott. Felvonta a szemöldökét, és az anyja mosolygó arcára nézett.

- Anya, nem kérek enni. Majd veszek valamit – morogta. Épp indulni készült, mikor az anyja az orra alá dugja az elkészített uzsonnáját.

Ó, az Isten szerelmére!

- Tessék, nem akarom, hogy éhesen maradj. – simogatta meg a lánya arcát, mint kiskorában.

- Oké, anya. Kösz. – nyöszörögte fáradtan, és kezében a zacskóval elindult.

- Az anyud csinált neked uzsonnát? – kérdezte a telefonból Demi. – Ez kedves tőle.

Mi?! – kiáltotta egy hang felháborodva Viki fejében. – Szerintem fárasztó. Szóval elmondtad nekik?

- Viki, a szüleimet nem érdeklik az álmaim, csak azt, hogy elvégezem a gimit, hogy menjek valami puccos egyetemre. És most minden figyelmüket leköti a külföldről haza érkező Emily, aki sikereket élt el a nagyvilágban. Szerinted, hogy álljak én így ki eléjük? “ Hogy figyelj, anya döntöttem az életemről, nem akarok a Harvardra menni, inkább a Yale, hogy író legyek “ - Tutit, hogy kiakadna – Demi hangja lesújtóan önbizalom hiányban szenvedett.

- Szerintem az a liba, semmit sem ért el, csak, azért mert kétszer láttuk a tévében, nem sikeres – jegyezte meg Viki befordulva a sarkon, ekkor pillantotta meg a barátnőjét a sarkon telefonnal a kezében, olyan volt, mint egy mulatóból kisétáló lány. Fekete necc harisnyában, felső combig érő mini fekete nadrágban. És fehér rövid ujjatlan pólóban ácsorgott, haját lengette a szél.

- Szia. – köszönt oda érkezve Demi mellé. Mobilját a zsebébe süllyesztve. – Jól nézel ki. – mondta. Demi nem volt beszédes kedvében, szeméből haragot, olvasót ki, mérhetetlen haragot. – Mi történt? – tudakolta óvatosan, ahogy elindultak a gimnázium irányába.

- Az a nőszemély… – tajtékzott. – Annyira elegem van belőle!

- Kiből is van eleged?

- Judithból, minden nap talál rajtam valami szekálni valót. De még, hogy az ebét is rám uszította ezt, azért nem vártam volna – morogta felbőszülten, mint egy oroszlán, Viki hátra lépett, és onnan várta a kitörést, ami meg is történt. Demi csokis sütit kezdet el enni, ami már elég hátborzongató reggel 6. 30-kor, mikor előtte ki tudja mit evett még.

- Élj vele együtt. Judith sose fog megváltozni. Na, mi van a regényeddel? – kérdezte ismét. - Haladsz vele?

- Semmi. A szüleim hallani se akarnak holmi pazarló tevékenységről, így titokban folytatom az írást. Mellesleg hamarosan itt vannak a vizsgák, ideje tanulni rájuk – miközben Demi magára vette a farmer kabátját, Vikit lekötötte a mellettük elsuhanó fekete kocsi, Peter mosolygó arca pislantott rá. – És most mindenki a sztár Emilyt várja, és mint engem, az ördögimádó lányt büntetésben részesítettek. – fanyalgott. – Nincs Isten a világon.

- Micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan?! – sipítozott fel Viki. – Egy hónap múlva itt a bál, az-az egy nap, mikor senki nem foglalkozik, hogy menő vagy, vagy sem.

- Na, és? Nem is akartam rá elmenni. – mondta fanyalogva a bálra gondolva. Még, hogy ő valami puccos ruhában parádézon. Még a gondolatra is elfogta a hánnyinger.

- Nem akarsz rá elmenni?! – szörnyülködött Viki a szívéhez kapva. – És, mi lesz a többiekkel?

- A többieknek barátaik vannak, nekem nincs. – válaszolta. – Velem lehet a baj. – suttogta. Megtorpantak a gimi előtt. – Második órán találkozunk, Viki. – búcsúzott el, olyan arccal, mintha citromba harapott volna.

-Oké. Te meg éld túl az elsőt! – kiáltotta a torna felé ügető Deminek.

Ki mondta, hogy a napot nem kezdheted el valami hülyeséggel már az első nap. Viki Gilmor főképp nem azzal akarta kezdeni a gimi harmadik napját, hogy elkésik a második órájáról. Ami magyar irodalom volt. Táskáját magához szorítva végig vágtatott az üres folyosón, majd rohanva szedte a lépcsőfokokat. Lihegve tépte fel az első útjába eső terem ajtaját, berontott a terembe, és végig masírozva leroggyant egy üres székbe.

A kopaszodó tanár furcsállva méricskéli, mintha Viki E.T lenne, majd elkezdte az órát. Viki mosolyogva kapkodta elő a könyveit, mikor meghallott egy gonosz megjegyzést.

- Jézusom! Nézd már azt a lúzert! – suttogja egy lány a kuncogó barátnőjének. – Biztos nem százas. – kontrázott gonosz vigyorral. – Hogy még a saját osztályát is elnézi.

Na jó! – gondolta Viki a könyvbe mélyedve, csak semmi pánik! Semmi pánik! Lehet, hogy most ezért tuti, hogy nem leszel a menők listáján, de kit érdekel, hisz vannak barátaid, nem?

Valóban lennének, vagy ő vesztette el őket… megint, mint mindig. Demetria ki fogja nyírni, amiért magára hagyta a förtelmes Judithtal, aki kénye kedvére szekálhatja a lányt.

Az óra csigalassúsággal telt, hogy a lány átnézet a szomszéd padban ülőhöz. Hmm, nem is rossz. Helyes srác ült mellette, kinek haját aranylóan ki szívta a nap, oldalról az arca kisfiús, borostás. A szeme meg kékeszöld, szája duzzadt, és selymes tapintásúnak látszik.

Teste izmos, és sportosan karcsú. Keze nagy, mint egy kosárlabdázóé.

Mintha megérezte volna, hogy nézik, a fiú felkapja a fejét, és egyenesen Vikire szegezi a szemét.

- Hello. – köszönt a lánynak lágy basszus hangján, Viki aléltan fürkészte a fiút, hogy majd kiesett a padból. – Jól vagy? – kérdezte furcsállva. Viki megrázta a fejét, hogy visszanyerje a maradék eszét.

- Persze! Teljesen jól vagyok. – kuncogott, palástolva idegességét. Mivel nem volt jól, nagyon nem. A füzetére hajolva firkálni kezdte az óra anyagát, az előtte üllő lányok, akik róla beszéltek hátra fordultak, lesajnálóan bámultak rá. Festették a körmüket, Viki arra gondolt, hogy ezek biztos egy lebujba készülnek, nem egy jó főiskolába.

De kinek mi elsődleges.

Viki Gilmor a Harvadra akar bekerülni, ők meg könnyű nőcskének.

Utána érezte, hogy mind őt bámulják, nem érdekelte.

- Biztos szerelmes levelet ír. – suttogja az egyik plasztik.

- Vagy a naplóját. – tette hozzá a másik.

- Esetleg egy kritikát. – töprengett a harmadik üres fejű.

A mellette ülő lány átnézett a válla felett, és fanyarul elfordította a fejét.

- Ez a feladatott csinálja. - mondja némi undorral a hangjában. Percegik bámultak rá, majd megfordultak, hogy folytassák a körmük ki festését.

Viki elmosolyodott, és tovább írta a fogalmazást. Nem zavarta, hogy más, és az, hogy kissé különc.

Ő ilyen volt.

Deminek töprengve bámulta a falon az órát.

25 perc múlva vége az órának, utána kitekerheti Viki nyakát. A füzetére meredt, irkafirkákat rajzolt az üres lapja, majd elkezdet írni. Gondolatok százait vettette a lapokra, mikor Mr. Harrold hangja végig zengett a termen.

- Holnapra 10 oldalas fogalmazást kérek Huckleberry Finn utolsó fejezeteiből. – mondta Mr. Harrold. – Ebben a pillanatban Deminek fejét eltalálta egy papírgalacsin, morogva kapta fel a fejét, és Peterre vicsorgott.

Petit nem zavarta, hogy a lány vicsorogva felbőszülten bámul rá. Demi kihalászta a hajából a galacsint, és széthajtva olvas. Szívderítő mosoly terjed szét az arcán.

,, A parkban csoporttalálkozó?” – Demi ajkát megnyalva futólag a jegyzeteire bámult.

Miért ne?

- Életem legborzasztóbb napja volt, és te csak arra vagy kíváncsi, milyen színű volt a körömlakk?! – tajtékzott Viki Demi mellett sétálva a folyosón. Demi hevesen bólogatott, mulatva a lány szerencsétlenségén.

- Egen. – felelte torokhangon.

- Csillám volt benne. – válaszolta Viki, némi gyötrődés után. – És olyan illata volt, mint egy rágóguminak, forró rágónak. Lúzer lettem, megint. Azt hiszem örök lúzer fogok maradni. – fortyogta, amaz nevetve öleli magához.

- Kizárt, hogy olyan rossz lett volna, hiszen nem te mondtad, hogy plusz kreditet akarsz szerezni. Na, így szereztél. – mondta Demi, amint beléptek a terembe. És ott volt Judith tele bájjal, feketés barna haja hullámozva terült el a vállán. Undorodva pislantott feléjük.

- Óóóó, meg jött a két elkésett leányzó. – csicseregte. – Szerintem ezért illik őket kirúgni, Zsófi. – fordult a buzgón jegyzetelő lány felé, aki figyelmen kívül hagyta Judith gonosz megjegyzését.

- Sziasztok, lányok! Van valami híretek? – kérdezte fel sem pillantva. Demi nem szerette ilyenkor a barátnőjét, ezért az orra alá dugta a jegyzetét. Zsófi a jegyzetre pillantva elvigyorgott. – Helyes. Ez nagyszerű, Demi. Látom, hogy kit volt érdemes asszisztensemmé tennem. – kiáltott fel boldogan.

Judith szeme villámokat szórt, hogy félő volt, hogy hamarosan a lány kitör.

- Szerintem én jobbat tudok írni, mint az új lány, és azért vetted, csak magad mellé, hogy engem bánts. – vádolta meg a lány Zsófit. Zsófi fáradtan megdörgölte a szemét.

- Ez maradjon az én gondom. És azért választottam Demit, mert jól ír, és eddig ő és Viki hozott be normális cikket. Nem valami pletykat, amin jól elcsámcsognak a pláza cicák – mondta lelohasztva a lányt. Judith nem nyugodt bele a vereségbe, ezért más eszközökhöz folyamodott, hogy a lányba mélyesze a körmeit.

- A te ügyed Zsófi, de Demit ismerve az újság hamar a csőd széle felé sodorja, mint mindig mindent, nem igaz Dem? Hisz te sose fejezed be, amit elkezdtél, hanem felhúzod a nyúlcipőt. –gúnyolódott, majd kecsesen ki billent az ajtón.

- Ne foglalkozz vele, csak irigykedik, hogy most nem ő a menő szerkesztő, mint tervezte – motyogta Zsófi fel állva az asztaltól megkerülve a lányok elé állva meg. – Szóval Demi, Viki nincs munkátok? Több cikket akarok az újságba, azt akarom, hogy a főnix lángoljon a csúcson. – hangoztatta lelkesedve, aztán rájuk meredve meg keményedett az arca. – Nyomás!

Demi és Viki a folyosón lépkedve álltak meg az előcsarnokban, ahol jelentkezési lapok lógtak a falon. Viki rámutatott arra, amelyikben írói pályázatra lehet jelentkezni.

- Mivel már tudjuk, hogy jól írsz, nyilván alig várod, hogy jelentkezhess- kommentálta Viki.

Demi elnevette magát.

- Sehová sem fogok feliratkozni- felelte. – Előbb megismerem a gimit.

- Á! Gondoltam, hogy ezt mondod. Megyek, ha nem akarom, hogy Barbie leharapja a fejem, hisz mind tudjuk milyen.

- Emberi? – kuncogtak fel. – Szia! – kiáltotta a lány Viki után. Ahogy fordult volna el bele ütközött egy dobozt tartó kézbe. Néhány cucc lezuhant a doboz tetejéről. – Bocsánat! – kapkodta fel sietve a cuccokat, aztán felegyenesedve jóképű borostás arcba bámult. Magas volt, legalább százkilencven centi. Barna haja lágyan összekócolódott.

Fekete bőrdzsekit viselt, annyira helyes volt. A linóleumot bámulta Demi idegességében. Fogalma sem volt mit mondhatna, hogy a fiú ne nézze komplett idiótának. Hirtelen a fiú lehajolt

- Hello, Dean vagyok - mutatkozott be a srác kedvesen.

- Szia – hebegte Demi vörös arccal. Dean felvonta a szemöldökét, és várt. De Deminek fogalma sem volt mit mondjon-, mit tegyen, korábban sose futott össze még Dean nevű helyes fiúkkal, hiszen azok kerülték őt ,- de itt van egy, aki nem nézz át rajta.

- Ó! Demi. Mármint… Demetria vagyok.

- Demi – ismételte. – Demetria tetszik – mondta, miközben a mosolya nem hervadt le az arcáról, Demi kezdte azt érezni, mintha a fiú bolondnak nézi. – Nem rég költöztem a városba az anyám hozzá ment a barátjához, és itt vagyok – gyorsan abba hagyta a szövegelést. – Általában nem beszélek ennyit.

De most miért?

- Nekem mennem kell – mondta Dean percek multával.

Na, szuper Demi ez a te hibád!

- Jó. Persze. Szia – de Dean nem indult tovább.

- Nem akarsz velem jönni? – kérdezte.

- De, szívesen. Tulajdonképpen semmi dolgom nincs. Menjünk! – mondta, miközben belül úgy érezte, hogy szíve ki akar törni a mellkasából.

Csodálatos őszi délután volt, mikor kisétáltak a levegőre, a parkra vetődött a tekintette, és meglátta Petit mellette a duruzsoló Judithot meg a többieket.

Olyanok voltak, mint egy összetartó rágógumi, csak ő hiányzott.

- Mondd, szereted a süteményeket? – kérdezte Dean, amikor elérkeztek a város legjobb cukrászdájához. A cukrászdát egy fiatal házaspár üzemeltette, akik olyan finom süteményeket készítettek, hogy az ember beköltözne a boltba, hogy megegye mindegyik csodát.

- Tessék? – kérdezte Demi elmélyülve a fiú tekintetébe.

- Itt jó a sütemények – mondta.

- Jó, ezt meg fogom jegyezni – makogta a lány hevesen doboló szívvel. Aztán meglátta a Moby Dick regényt. – Neked tetszett a regény? – kérdezte.

- Ó, eléggé bírtam – mondta mosolyogva.

- Tényleg?

- Ez volt az első könyvem, amit végig tudtam olvasni, mielőtt kukába dobtam volna. – válaszolta őszintén. Ez a válasz, kissé letörte a lányt, mivel ő könyvel a kezében, érezte magát mennyországban.

- Ööö… klassz – mondta Demetria.

- Na persze, elképzelem, mit gondolhatsz rólam. Te folyton olvasol tegnap előtt egy fantasyt. Ma pedig a Moby Dicket.

- Na igen, tudom, kissé közhelyes fantasy után Moby Dicket választani… - hirtelen leakadt, megtorpant. – Várj, te honnan tudod, hogy mit olvastam? – kérdezte.

Dean szembe fordult vele. Látszott rajta, hogy feszeng.

- Hát… figyeltelek.

Micsoda?

- Figyeltél engem? – kérdezte megrökönyödve, cseppet izgalommal.

- Nem abban az ijesztő,, kémkedek utánad” értelemben – magyarázta. - , egyszerűen csak észrevettelek.

- Engem? Pont engem? – kérdezte nem hitt a fülének.

- Igen, téged. – ismerte el.

- Mikor? – kérdezte.

Dean felsóhajtott.

- Mindennap. Suli után mindig idejössz, leülsz a fűbe – mutatott a tölgyfa felé. – És olvasol, meg írsz. Szerettem, akkor nézni az arcodat.

Még mindig nem értette, Demi.

- De miért… - kezdte.

- Mert jó volt téged nézni – válaszolta a fiú. Demi alig hitt a fülének, hogy ott áll előtte a fiú, és a nélkül mondta ki, hogy egy pillanatra is zavarban lett volna. Sőt kezének érintése meleg volt, és lágy tapintású.

- És mert elképesztően tudsz összpontosítani.

- Tessék?

- Múlt héten kijöttem ide a csapatommal, dobálóztunk, az egyik csapat társam arcon találta a másikat – mesélte Dean. – Vér volt minden felé. Még csak fel sem emelted a fejed, hogy körül néz. Arra gondoltam, hogy meg kell, hogy ismerjelek.

Demi izgatottan szorongatta a kezében lévő papír fecnit.

A gondolat, hogy Deant figyelte, és megakarja ismerni nagyszerű érzés volt, csak még hozzá kell szoknia.

- Talán azért nem néztem fel, mert szörnyű egoista vagyok.

- Ezt kétlem - Dean a lány szemébe néz, és mosolygott.

- Mond csak, szereted a csokis süteményt?

Ismét sétálni kezdtej a cukrászda felé.

- Igen, szeretem - mondta Dean, és a lány mellé lépett.

- Ó! Mert nagyon finoman készítik el - közölte a fiúval.

Dean felnevetett.

- Tudom, gyere meghívlak.

Okos volt, humoros, és nagyon - nagyon helyes fickó.

A harmadik napja a suliban még sem zárult le kataszrófával, mint szokott.

Vagyis az ővé nem, ahogy megpillanatja Barbie választos plakátját, és rajta a feliratot.

Óóóó!

- Dinaaaaa! - kiáltott fel távolból dühös velőtrázóan Barbie, amitől a cukrászda üvegei megremegtek.