2012. December. 06
Hazatértem.
Nem volt könnyű rá szánom magam, de itt vagyok a szobámban, és várom, hogy Peti felhozza nekem a forró csokit. Isteni forró csokit készít. J
De nem is erről, akartam írni neked.
Azért tértem vissza, hogy lezárjam azokat, amiket félbe hagytam. Kezdtem Petivel.
Még magamat is megleptem, hogy képes voltam lépni előre, nem gondolva, hogy mit gondolnak mások.
Naplóm jól tettem, hogy haza jöttem? Nem fogom meg báni?
Hallom a lépteit, itt az idő, hogy lezárjam, vagy adjak esélyt magunknak. Később írók még. <3 <3…
Annyira hiányoztál. J
Demetria
Olyan fáradt volt, hogy ki se akart kelni az ágyból. Ezért jól bebugyolálta magát takaróval, hogy csak az alvással foglalkozzon. Ekkor a pillanatban zörögtek az ajtaján.
- Húgi! Nem akarsz elkésni a suliból, ugye? - kérdezte Emily csiripelve.
Lőjenek le - gondolta Demi párnát szorítva a fejéhez.
- Tűnj el! - morogta az ajtónak. Azonban Emily ismét kopogott. - Istenem! - Pattant ki az ágyból, és ajtót nyitott.
- Nahát! Csak most keltél fel - rikkantotta. - Akkor jókor ébresztettelek - mondta összecsapva a kezét. - Készülődj, van kemény húsz perced, mielőtt elkésnél - Fordult el, mikor meghallotta Demi morgását. Halkan felkuncogott. - Igen, húgi élvezem, hogy megkeserítem az életed. - Kuncogva fordult a szobájába, Demi egyedül maradt a folyosón. Morcos volt, és koffeinfüggő. De nem talált semmi kávéhoz hasonló port. Nincs isten!
Be kell vásárolnia suli után.
Zuhanyozott, majd hevesen megfésülte a haját, fogat mosott, sminkelt és már rohant a suli felé.
Az épületre meredt, mielőtt belépet volna, minden kezdődik először. Az élet szívás. Belépve a gimi kapuján egy kemény mellkasnak ütközött bele, felnyögve hátra tántorodott.
- Jól vagy? - kérdezte a selymes hang.
- Igen - nyöszörögte az orrát dörgölve. Felnézve zöldeskék tekintettel találkozott. Piszok jóképű fiú fürkészte. Izmos volt, szemtelen mosollyal az arcán. Még nem találkozott vele, biztos új - gondolta töprengve a lány. - Szia, még mi nem találkoztunk.
A fiú mosolya még szélesebb lett. - Nem, azt hiszem arra emlékeznék. Jason Welling.
- Demetria Swan.
- Nem rég költöztünk ide a családommal.
- És milyennek találod a várost? - kérdezte, ahogy a szekrényekhez közeledtek, felfigyelt arra, hogy többen rájuk pillantanak.
- Kicsi, és unalmas - vágta rá Jason. - Régóta laksz itt?
- Úgy az év elején költöztünk ide - felelte Demi megtorpanva a szekrényeknél. - Most tértem vissza, egy ideig nem voltam itt.
Jason felvonta a szemöldökét. - Kicsit el kellett szakadnod innen?
- Pontosan - Nyitotta ki a szekrénye ajtaját, meglepetését palástolta, mikor Jason a mellette lévő szekrényt nyitotta fel. - Szomszédunk vagyunk.
- Úgy látszik - vigyorgott Jason, majd hirtelen becsapta a szekrénye ajtaját. - Mennem kell lassan elkéssek az órámról. Később találkozunk.
Nem, nem fogunk - gondolta elfordítva a fejét Demi fejét csóválva. - Oké, szia.
Maga is becsapta a szekrény ajtót, és indult meg a terme felé, minden lépést ólom súlyként érzett, mintha kivégző osztag felé lépkedne.
Sokszor gondolt arra, hogy az idő úgy repül, hogy nem lehet megállítani. Ez valahogy mindig bántotta, mint az, hogy nem tudta vissza fordítani az időt, arra a pontra, mikor Demetriát megbántotta.
Egy szemét volt vele.
És most mit lát, azt, hogy Demi végig oson a folyosón, kerülve őt. Gyors volt, hogy Vikinek rohannia kellett utána. Demi haja rövid volt, és göndör. A válláig ért. És hihetetlen széppé varázsolta az arcát.
- Hé! Demi állj meg! – ólomnak érezte a lábát, ahogy szedte a lépcsőfokokat a barátnője felé, miközben a vastag papírköteget szorította magához. – Dem, állj meg! – hangosan kiáltott fel, hogy mindenki rá nézet, Demi megtorpant a folyosó végén. Távolból is látta Demi tekintetét, tudta, hogy ő lenne az utolsó, akit Demi látni akar.
Nagyon fájt neki, de megérdemelte.
- Mit akarsz? – kérdezte Demi hangosan. Erősen szorította a táskáját magához.
- Bocsánatot kérni – felelte Viki szakadottan.
Demetria oldalra billenti a fejét. – Miért? Azért, amit mondtál? Vagy, azért mert szerinted az írásom a kukába való, vagy azért mert elüldöztem a barátnőd Judithot? Vagy, mert Peti írt rólam a történetében, és mindenki ezt gondolja rólam?
Viktória hevesen megrázta a fejét, megdörgölte a szemét. – Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam.
Ó! Istenem mindenki őket nézte, szinte sütött róluk az elégedettség. A francba, ne most kezd el sírni ezek előtt. Az alattomos könnyek hullottak a szeméből, amiktől alig látott. – Nem volt igazam. Demetria én annyira sajnálom. Dühös voltam – sírta el magát.
Ó! A fenébe. Ne sírj, mint egy dedós. Magához szorította a köteg papírt. – Elolvastam – mondta csukló hangon. Demi félre nézett, majd tágra nyílt szemmel pillant rá. – Gyönyörű. Nem kukába való, tehetséges vagy Demetria.
- Mióta van nálad? – kérdezte hebegve a lány. Diákok kíváncsian, s feszülten várták a választ. Viki ismét megdörgölte a szemét.
- Mióta elmentél. Oda akartam adni neked, de addigra felszállt a repülöd.
Demetria közelebb sétált hozzá egy lépésre tőle torpant meg. – Dem én annyira sajnálom! Tudom, hogy utálsz, és utálom magam is, de nem tudom, hogy mi ütött belém, akkor, csak dühös voltam, és meg akartalak bántani.
- Igen, tudom – enyhült meg Demi, látta, hogy Viki még nem teljesen biztos magában.
- Kerestelek… meg akartam beszélni veled, Demi de addigra elmentél. És féltem attól, hogy beszélni nem akarsz velem, és kerülni fogsz, hiszen te vagy a legjobb barátom, és… - hadarta, aztán kitört belőle a zokogás.
- Ne sírj – simított végig Demi Viki arcán. Fura volt, hogy Viki mindenki előtt sírva fakadt, és azt is, hogy csak tőle hallotta ezeket, a szavakat.
- Haragszol rám?
- Nem. – rázta meg a fejét, Demi, miközben ő szeméből is előbukkannak a könnyek.
- Tényleg, nem? – szipogva kérdezte. Demi ismét megrázta a fejét.
- Nem. Megbocsátottam neked, már a repülőn.
Viki meg könnyebbülten szipogott, aztán átölelte. – Istenem, de hiányoztál! – tört ki belőle.
Demi lehunyta a szemét. – Te is nekem. Elfelejtjük, oké?
- Igen – mosolygott boldogan a lány. – Mi van, Peterrel?
- Beszéltem vele – hajtotta félre a fejét. – Barátok vagyunk.
Viki bólintott, aztán ismét magához ölelte a lányt. – Gyönyörű a történeted, de be kéne fejezned – nyújtotta át a lánynak a papírt mosolyogva. – Ó! És második helyezést érted el a pályázaton.
Demetria megrázta a fejét, nem hitt a fülének. – Hogyhogy ilyen hamar mondták be az eredményt.
Viki megvonta a vállát. – Nem tudom. Peter nyert. Nem akart téged megbántani, Demi.
- Tudom. Végig olvastam – suttogja, s elpirult. – Szerettem, de mint barátod… most már így érzem.
És ennek így volt rendjén, hiszen Petire tényleg úgy kezd el gondolkodni, mint a bátyja lenne. És tudta jól, hogy Petihez, nem ő illik, hanem olyan lány, mint amilyen Viktória volt, csak kell nekik egy lökés, hogy ezt ők maguk is világosan lássák.
Lesz dolga bőven.
Judith fülig érő mosollyal nézte barátját, Ákos, csak most vette észre, hogy a fiú milyen jóképű.
Majd megvonta a vállát.
- Szóval mit fogsz csinálni? – kérdezte Márk tőle. Judith továbbra is mosolygott.
- Hogy mit? – kérdezett vissza a lány. – Hát, Demetria haza tért, így a banda megint összeáll, csak egy gond van.
- És mi?
Judith keresztbe tette a lábát, mosolya nem fagyott le az arcáról. – Jött egy új lány a gimibe, lehet találkoztál vele,Ákos. A neve Nina Kreuk, és olyan, mint én.
Pompás! – gondolta Ákos szarkazmusan. Judith összecsapta a kezeit. – És beszéltem vele, felvilágosítottam, hogy jobb, ha vigyáz Demetriával, hiszen a lány volt Dean azelőtti barátnője. És gondolhassa, hogy Demi vissza akarja szerezni a fiút. – felkacagott, göndör fürtjei repkedtek körülötte. – Hát mondhatom kellemes látványt nyújtott a lány, mikor megtudta, hogy olyan lány, mint amilyen, Demi megkapott egy Deanhez való pasit. Hmmm, csodálatos lesz, mikor a lányra ugrik – nevetett.
Ákost elkapta a hányinger. – És mi lesz, ha visszaüt a gonoszságaid? – kérdezte.
Judith nem válaszolt azonnal, túl lefoglalta, hogy a körmeit nézegesse.
- Nem fognak, mert én tökéletes vagyok, Ákos – rá mosolygott, fél oldalas mosolyával, miközben figyelmeztetően a fiúra nézet. – És Nina a barátom lett. Aki olyan, mint én az csakis a barátom lehet, nem de bár? – kérdezte kacarászva. – Te is ezért vagy a barátom… na meg a jó szex miatt is – szögezte le, és fel állt. Ákos félre hajtsa a fejét.
- Nina nem olyan lány, akit lehet irányítani.
- Ó! Nem is akarom, hiszen ő egy csiszolatlan gyémánt, én segíteni akarok neki, ő pedig segít nekem, a tervemben – mondta, és homlokát ráncolva meredt Ákosra.
- Sok sikert hozzá! Büszke lehetsz magadra – szólalt meg.
Judith szárazon fordult felé. – Miért érzem úgy, hogy te titkolsz előlem valamit? – kérdezte ridegen. Ákos megvonta a vállát.
- Nem tudom, mert azt hiszed mindenki ellened, van.
- Nem hiszem, tudom, az a kis… mindent tönkre tett, még a bálkirálynő címet is el akarja tőlem venni – zihálta hisztérikusan.
- hát, ha így folytatod, akkor így nem leszel semmi – szögezte le Ákos bölcsen.
- De én leszek a bálkirálynő, ez jár nekem! – kiabálta torka szakadtából. Ákos füttyentve engedte ki a levegőt.
- Oké – mondta, aztán felemelte a kelléket, ekkor lépett a terembe Nina fenségesen. Rakoncátlan haja minden mozdulatára meglibbent.
- Sziasztok! Jöttem segíteni – mondta hidegen mosolyogva. – Judith meseszép vagy – bókolt a lánynak, akit kedvelt.
Judith kedvesen legyintett. – Ó, kérlek!
A gyűlölet leginkább a félelmen alapul, így vagy úgy.
Judith beburkolta magát a haragba, egy csipetnyi gyűlölettel fűszerezve, eléri azt, amit akar.
Az ebédlőben tolongtak az emberek, hogy Elena nehézkesen tudott ki keveredni közöttük. Alex mosolyogva várta tálcával a kezében.
- Szia – köszönt a fiúnak sután.
- Szia – köszönt Alex lágy bársonyos hangon. – Leülsz mellém? – kérdezte.
Elena úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a mellkasából, arcát elöntötte a pír.
- Ö, persze. Melléd ülök – követte a fiút az asztalhoz, ahol már ültek. Peter és egy vad idegen lány – biztos megint egy új trófea. Vörös lángoló hajú, zöld szemű, barack színű bőr. Ah! A tökéletes nő, a tökéletes szoknyavadász karjában. Miért nem lepődött meg azon, hogy Peter, és Dean azonnal találnak maguknak barátnőt, ha az azelőttit dobják, vagy elvesztik.
Ez a baj velük a menőkkel, nem gondolkoznak, csak mennek a farkuk után, nem úgy, mint Matt – ezért is szereti őt annyira. Hiszen Matt nem volt egoista, és szerény sem. Kedves volt mindenkivel, bele értve őt is, hiszen nem igen akarták fel venni a csapatba, mert hiszen ott van Selena, aki mondjuk eléggé szép lány, hiszen az anyja Koreai nő volt, az apja pedig Amerikai – jobban mondva Selena félvér volt.
A szépséges arcával bármit elért, még azt is elérte, hogy Petivel legyen – még ha pár óra hosszáig is, bár, amit igazán akart az a szex volt.
Elena nem értette, hogy némelyik hozzá hasonló lány, miért akar azonnal szexelni, hiszen ott van rá az egész életük, bár ahogy Barbie mondta egyszer:
,, Én mikor felnőtt leszek, nem fogok lefeküdni senkivel, a sikerre fogok gondolni. Most kell ki tombolnunk magunkat, mert utána nem jön más, mint a lejtő!”
Elena láthatatlanul megvonta a vállát, lehet benne valami, de ő nem fogja akár kinek adni a testét.
- Elena? – bökte meg finoman a lány karját Alex. – Elkalandoztál.
- Ó! Ne haragudj. Sok minden van a fejemben – kacarászta idegesen, Matt bólintva falatozta a hamburgerét. – Hm, Eszti hol van? Mindig együtt szoktatok lenni.
- Az igazgatónál. Megbeszélik, hogy ki legyen a színház vezetője, mert Judith akar a helyére lépni – magyarázta Matt két falat között.
Ez furcsa. – gondolta Elena falatot forgatva a szájában. Judith már mindent akar? Ha vissza akarja kapni a barátait, jobb lenne, ha nem így fogna hozzá.
- És szerinted meg is kapja?
Alex megrázta a fejét. – Nem, hiszem sok mindent akar. Ő akar lenni a suli újság szerkesztője is, aki ugyebár Zsófi az. Még bálkirálynő is akar lenni – megrázta a fejét, közben mosolygott.
- És eléri, amit akar, nem? – kérdezte Elena kíváncsian.
- Igen, eléri. Sose kedveltem őt. – mondta a fiú őszintén. – Túl alattomos, és gonosz volt.
- Neked Zsófi tetszett, ugye Alex? – kérdezte végül Elena az igazságra tapintva. Alex keze megállt a levegőben, ahogy a szájához emelte a poharat.
- Ezt honnan veszed? – kérdezte Alex epésen. Elena lehajtotta a fejét.
- Megfigyelek dolgokat, és te folyton őt nézed.
- Te meg engem – tapintotta a lány titkára. Elena fülig vörösödött.
- Sajnálom.
- Á! Semmi baj.
- Szóval még mindig szereted Zsófit?
Alex felhörpintette az italát. – Nem kérdezel te túl személyeset?
- De, de te is kérdezhetsz bármit utána. Szóval? – sürgette.
- Nem. Már nem szerettem őt. Esztit szerettem, talán akkor szerettem bele, mikor belém kapaszkodott a műjégpályán, mert nem tud korcsolyázni.
- Ez aranyos – mondta szelíd hangon Elena.
- Neked hogyhogy nincs még barátod? – kérdezte.
- Volt, csak az öt randi után lelépett. – felelte.
- Hogyhogy?
- Nálam öt randi van, aztán lefekszem az illetővel, hát ő vele, így történt megvárta az őt, randit, aztán dobot, mint egy rongyot.
- Sajnálom, nagy farok lehetett.
- Á! Nem bántam, mert így találkozhattam Demetriával, és veletek. Ha még vele lennék, lehet, hogy nem itt haladnék.
- Mindig táncolni akartál?
Elena felpillantott, szája mosolyra húzódott.
- Mindig. Kicsi korom óta, táncolok, de nem az-az álmom, hogy táncos váljon belőlem.
- Komolyan, akkor mi? – kérdezte érdeklődve. Elena boldogan fordult a fiú felé, közben megfogta a kezét, jó érzés volt a fiú kezét fognia. Olyan természetes.
- Én mindig óvó néni akartam lenni, és azt, hogy legyen saját óvodám. – tört ki belőle az álom. Alex vigyorgott.
Eszti tonna nehéz táskájával haladt Alex felé, majd megtorpant Elena ült a fiú mellett, és a kezét fogja.
Nem, nem szabad féltékenynek lenned, hisz ez nem jelent semmit.
Aztán Alex a lány füléhez hajolt, olyan meghittnek hatott, ha senki nem ismerné őket, még azt hinnék, hogy együtt vannak.
- Sziasztok! – köszönt nekik vidáman, Alex felpillant rá, és elmosolyodott.
- Szia – csókolta meg futólag Esztit.
- Öhm, Alex elmegyünk kettesben ma este valahová? – kérdezte.
- Ma este? – döbbent meg a fiú.
- Igen, péntek van, holnap meg szombat – magyarázta hadarva.
- Jó, tudom, de ma nem jó, mert edzésem lesz.
- Ó! Ezt nem tudtam. Mikor lesz a meccs? – kérdezte idiótán.
- Jövő héten, pénteken a bál előtt két héttel – kotyogott közbe Elena, Eszti szúrósan meredt rá, hogy a lány inkább befogta a száját.
- Csak meg akartam ünnepelni valamit, de mindegy. Mennem kell, Demi hazatért, és meg akartam lepni. Sziasztok! – viharzott el, Elena pislogott utána.
Ne légy féltékeny! - Utasította magát Eszter, ami nem könnyen ment látva, hogy Elena fülig bele habarodott a barátjába.
Demetria mindennel végezve a szekrényéhez baktatott fáradtan dörgölte a szemét, a mai napja eszékkel telt el, és egy új morgós tanárral. Szekrényében matatva elfojtott egy ásítást.
- Szia, reméltem, hogy még nem mentél el - hangzott fel mellette az ismerős selymes hang. Meglepődve dugta ki a fejét, és meredt a fiúra. - Öhm, szia - kapkodta jobbra- balra a tekintetét. - Nem még nem mentem el, most lett vége az utolsó órámnak.
- Remek - Jason szeme felcsillant, kedves pillantást vetve a lányra. Deminek fogalma sem volt, hogy mit tegyen, vagy mit is mondjon. - Nem vagy éhes? Gondoltam bekapok valamit, velem tarthatnál.
Demi egy ideig hezitált a kérésre, majd becsukta a szekrénye ajtaját. - Persze. Farkas éhes vagyok - dörmögte halványan elmosolyogva. - Hogy telt az első napod? - kérdezte vállára dobva a táskáját, és követte a fiút az ajtóhóz.
- Elment. Esemény mentesen, majd megismerkedtem egy lánnyal... Judith a neve.
Demetria fanyalogva horgasztotta le a fejét, Jason ebben a pillanatban pillantott rá. Kedvesen meglökte a lányt. - Kicsit hidegnek éreztem. Nem az esetem - Demetria erre felhorkantott.
- Ez furcsa. Pedig azt hittem, hogy a hozzád hasonló fiúknak, az ilyen csajok jönnek be - Nem értette, hogy miért lett ennyire kemény a hangja. Jason kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Én nem tartozok azok a férfiak közé - dörmögte. Mégis milyen tapasztalatai lehetnek ennek a lánynak, hogy még őt is be skatulyázza azok a férfiak közé. Demetria bocsánatkérően megrázta a fejét.
- Ne haragudj ez nem volt szép tőlem - vartyogta. Jason oldalra kapta a fejét, meglátta az imént említett lányt egy vörössel az oldalán. Judith félre kapta a fejét, tekintetük találkozott. A lány arcán kedves mosoly jelent meg, felemelte a kezét, hogy intsen felé, Jason azonban elfordította a fejét. Demire mosolygott.
- Semmi gond. Gyere kopog a szemem az éhségtől - Fogta karon a lányt, mielőtt visszakoznia tudna. Demetria megvonta a vállát.
A Secondsban hemzsegtek az emberek, Demi azon sem lepődött volna meg, ha ezen a napon nem fut össze Deanel, de nem volt olyan szerencsés. Mikor helyett foglalt Jason előtt az asztalnál. Dean egyedül ivott a pultnál, és meglehetősen dühösnek látszott.
Amit nem tudott mire vélni a lány.
Rendelés után Jason tömören beszámolt az életéről, Demi izgatottan hallgatta. Fényesen csillogott a szeme, miközben evett. De minduntalan Deanre vetett egy pillantást, nem kellett volna, a fiú egyenesen rá meresztette a szemét, majd elfordulva dühösen ütötte a poharát a pultra.
Ennek mi a franc baja lehet? - Döbbent meg Demi.
- Mesélj magadról, Demetria.
Demi rá meredt. - Demi, mindenki Deminek hív. Mit akarsz tudni rólam? - kérdezte az asztalt bámulva.
- Mindent tudni akarok rólad. Miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz ide? - Demi megvonta a vállát.
- Ez az utolsó évem a suliban, utána egyetemre megyek. Egy ideig otthon akartam lenni, mielőtt beindulna a szemeszter.
- És hová mész egyetemre?
- A Yale - válaszolta tömören. - És te hová jelentkeztél?És, hogy kötöttél ide? - kérdezte érdeklődve.
Jason felnevetett a kérdéseken. - Én? A Julliardra, de lemondtam róla, ezért a Harvardon döntöttem. - Így a jövő évet ott kezdem el. Ide pedig a szüleim rángattak - Kisé felhúzta az orrát. - Igazi fekete báránynak számítok a családban.
Na, ez kezd érdekes lenni - gondolta Demi befejezve az evést.
- Miért lennél fekete bárány?
- Azért mert behúztam a bátyámnak, és élveztem. Na meg, a csajozás miatt, és motorom miatt. És persze azért is, mert veszélyes vagyok - Hajolt a lány fölé, ajkuk szinte egy suttogásra volt egymástól.
- Nem látszol veszélyesnek - motyogta Demi, ismét Dean felé pillantva.
- Lehet, de nem könnyű velem kijönni... többnyire - Megvonta a vállát. - Kicsoda az a férfi, akit folyton nézzel? - kérdezte hirtelen. Demetria behúzta a nyakát.
- Az exem - vartyogta fojtott hangon, majd minden figyelmét az üres tányérának szentelte.
- Miért lett vége, szakítottál vele?
Demi megrázta a fejét. - Nem, ő szakított velem. Most meg kiderült, hogy megcsalt, mikor együtt voltunk, pedig tudta, hogy Troy is így bánt el velem, mégis megtette. Lehet velem, van a baj, komolyan kezdem érezni, hogy velem, mert mindig ez történik.
- Ez hülyeség. Vele volt baj, nem veled.
A fiúra nézett. - Miért húztál be a bátyádnak?
Ivott egy kortyot. - A barátnőm miatt.
- Ó! - Ennyit bírt kinyögni. - Sajnálom.
- Nem kell. Vége van - vonta meg a vállát. - Kidobtam az életemből. A bátyámat péppé vertem, a szüleim nekik adtak igazat. De ez van.
- Ezt is sajnálom - mondta lehajtva a fejét.
- Ja, én is - Mikor a pincér elvitte az üres tányérokat, Demi lassan felállt, Jason követte a mozdulatot.
- Köszi a finom vacsorát. De ideje mennem, rengeteg anyagot kell pótolnom, és még tanulnom kell.
- Szívesen.
Az ajtó irányába haladva Deanbe ütköztünk, kikerülve a férfit, hátra pillantott. Dean nem egészen dühös volt, fortyogott a méregtől. Jason hátra nyúlt, gyengéden megérintette Demi kezét. Dean arca egészen elsötétült, szinte tombolt benne a méreg.
Demi szórakozottan elmosolyodott.
Dean féltékeny. Kajánul kivonult Jason kezét szorongatva.
A bosszú édes zamatos íze végig áramlott a szervezetébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése