2012. november. 27
Kedves naplóm!
Úgy érzem, hogy lassan a maradék eszemet is elvesztem, ami még megmaradt.
A szobám padlóján ücsörgök, miután Emilynek panaszkodtam... lehetek ennyire
nyitott, hogy bele szeressek két fiúba is? Vagy ez csak velem történik meg?
Összezavarodtam, nem tudom mit tehetnék most.
Demetria
- Az életem borzasztó, Emily – jajdult fel sopánkodva Demi, miközben forró hamburgert lapátolt magába.
- Nem kéne suliba menned, ha nem akarsz hisz ez a te napod, vagyis nem, mert decemberben lesz a szülinapod, nem most. Anya megint bezsongott. Hogy előre hozta a bulidat.
- De muszáj bemennem – bosszankodott Demi. -, eszét írunk és holnapi Halloween bulira, próbálunk.
- Mindennap írtok valami, dolgozatot – állapította meg Emily. – Fogalmam sincs, hogy tudsz tanulni. És kicsit csöndes lennél ma reggel Demi – jegyezte meg Emily.
- Rettegek a ma estétől – vallotta be csöndesen. – Az is épp elég rémes, hogy a gimiben találkozok azokkal az emberekkel. De ma este is? A születésnapom előtt 14 nappal? Jézusom, azt fogják gondolni, hogy egy eszelős idióta vagyok, akinek az anyja szervezi meg a szülinapi buliját.
- Mit mondott anya, mikor elmesélted neki? – kérdezte Emily.
- Nem mondtam neki egy szót sem.
- Mégis miért nem?
- Mert most végre nem veszekszünk egymással és készített nekem csokis sütit, és elmentünk vásárolni – magyarázta hadoválva, Emily úgy nézett rá, mint egy hibbantra. – Csak egy este, igaz?
- Igaz – értett egyet Emily.
Egy estét, csak ki bír, nem igaz? Ezzel próbálta nyugtatni magát, azóta, hogy az anyja elárasztotta a gimit a meghívókkal. A kávézó ajtaja csilingeléssel kinyílt, és belépet Dean. Becsukva maga mögött kirekesztette a hideget, körül nézett. Egy pillanatra megállt, mikor észre vette Demetriát, aztán a pulthoz sétált.
- Egy kávét kérek elvitelre – szólt Dean a fiatal pultos lánynak, aki pirulva készíti el a kávét.
Mikor a lány kitöltötte a kávéját, Dean hátra fordult, válla fölött ismét Demire pillantott.
- Parancsolj itt a kávéd – mondta a lány, és átadta neki a kávét. Dean megköszönve lassan az ajtó felé vette az irányt.
Mielőtt kiment volna, ismét a lányra pillantott.
- Előre is boldog szülinapot! – suttogja Demi felé, majd megint elmosolyodott.
Demi érezte, hogy elvörösödik, ezért elfordította a fejét, de ő is mosolygott.
Tegnap beszélt Deanel, miután kijózanodott, és a lány megemlítette neki a ma este tartandó szülinapi buliját.
Dolgoznia kellett az autó szervizben, így nem tud a bulin ott lenni, de utána benéz hozzájuk.
Még mindig nem mutatkoztak együtt a nyilvánosság előtt. Ez aggasztotta a lányt, mintha Dean titkolni akarná a kapcsolatukat.
Titkolni őt a barátai előtt.
- Helyes fiú – állapította meg Emily hümmögve. – Ideje lenne választanod, Demi, de mielőbb.
Bármi fog történni ma este, egyáltalán nem fogja érdekelni, bár reméli nem lesz olyan rémes bulija. És reméli képes lesz választani a két fiú között, akikbe szerelmes volt.
˜ - Mégis, hogy érted, hogy nem érsz rá? – kérdezte a telefonba Rebecca félig dühösen. Ez a lány már a második hete kerüli a színházat, és sejti is, hogy miért. – A Halloween buli holnap lesz, és akkor lépünk fel. Nem, nem érdekel a kifogásaid! – sziszegte.
Amaz a telefon túl végén, vartyogva magyarázkodik.
- De Rebecca légy belátó, hisz biztos nem fogunk nyerni Judith csapata ellen. Nagyon jók! És a bandájuknak van nevük – kiáltotta kétségbeesetten a lány.
- Hmm, én nem így tapasztaltam – mondta Rebecca pislogva, csípőre tett kézzel. – Figyelj, ha nem akarsz fellépni velünk, akkor mond azt, csak ne keres kifogásokat. – a vonal végén, csak pihegést lehetett hallani.
- Rebecca… - kezdte. – én… én… nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
Rebecca morcosan meredt tükörképére. – Én nem akarok veletek fel lépni! – tört ki a lányból. Oké! – gondolta a lány nagyot sóhajtva, közben a háta mögött meghallotta az ajtó csukódását.
- Bianca oké. Rendben nem akarsz fellépni velünk, rendben van – mondta kedvesen-túl kedvesen. – Csak be ne tedd a lábad a próbánkra, mert kihajítalak, bye bye! – karattyolta gúnyosan, majd bontotta a vonalat.
- Hű, ez volt ám a kihajítás! – füttyentett a belépő Márk elérzékenyülten. – Veled jobb, ha vigyázok.
Rebecca lebiggyeszti a száját, miközben az asztalához sétált, hogy kézbe vegye a kottát, útközben Márk is a papír után nyúlt. Kezük útközben találkozott.
Mind ketten elrántották a kezüket, mintha megégették volna egymást.
- Hmm, bocsi – motyogták egyszerre, majd buta vigyor jelent meg az arcukon.
- Kicsit harapós lány vagy, Rebecca.
- Hmm, honnan veszed, hogy nem tudok- e karmolni is? – kérdezte csábítóan.
Márk végig mérte a lányt. – Tennék egy próbát.
- Nem fekszek le veled. Ezt jobb, ha leszögezzük. Nem kedvellek, sőt ki nem állhatlak téged – mondta gonosz vigyorral az arcán. Márk bólintott.
- Én mégis tennék veled egy próbát. Ó! Ezt neked hoztam – nyújtotta a lány felé az egy száll kék rózsát. – Arra gondoltam, hogy esetleg tetszene neked.
- Tessék?! Várj egy, csak egy kicsit. – Magában jól szórakozott a fiú, ezt kiolvasta a szeméből. Dühös lett, attól, hogy a teste válaszolt Márk teste melegére. Nem akart érdeklődést mutatni Márk iránt.
- Igazán? – A lány éles hangjától Márk felvonta a szemöldökét.
Rebecca elvette a virágot. – Köszönöm – mondta, és a rózsa szirmait tanulmányozta. Kék rózsa. Egy vagyont költhetett érte. – Nem kellett volna.
- Á! Semmiség volt. Gondoltam, hogy örülni fogsz neki – legyintett Márk vörös arccal. Rebecca ellágyult a fiú szégyenlősködésén. – Hű, jól kipofoztad a helyet – fordult körbe a terembe. – Sokat dolgoztál vele.
Most Rebeccán volt a sor, hogy elvörösödjön. – Öhm, köszi. Sokat dolgoztam vele, a srácok hamarosan jönnek, és együtt befejezzük az egészet.
A szoba két falánál díszletek voltak állítva, hangszerek. A mikrofon állványok az ablak előtt voltak kiállítva. Elképzelni se tudta, hogy a lány, hogy tudta egyedül kifesteni, és berendezni a termet. Néhány puff, egy ütött kopott fotel, egy asztal, amin rengeteg díszlet kiegészítő hevert, és egy ronda lámpa egészítette ki lakberendezést.
Fából készült polcokon, cd-k, és különféle hangszerek, és kellékek. A sarokban jelmezek voltak.
- Úgy látom, szépen berendezkedtél. Nem voltál magányos? – Rebecca mosolyogva ragadja meg a keze ügyében lévő gitárt, és a helyére helyezi.
- Nem. Imádok itt lenni, és élvezem, amit teszek, itt nekem nem kell megjátszanom magam, aki vagyok, mint egy randin – mondta a fiúra pillantva. – Nem akarok más lenni.
Márk bólintott, majd hosszan a lányra nézett. – Akkor miért teszed mégis? Miért játszod meg, hogy érintetlen vagy, hogy egy jégvirág? – Nem várva meg a lány válaszát ki sétált a teremből magára hagyva Rebeccát.
Rebecca tudta, hogy a fiúnak igaza van. De mit szólnának a többiek, ha meg tudnák ki ő valójában, a titkát, amiért falakat emelt maga köré. Ha megtudnák, akkor is a barátúként gondolnának rá, vagy egy lányról, akiről jó nem tudni.
Ebben a pillanatban vonult végig dühöngve a jéghercegnő a maga bájával Judith az ebédlőben.
- Hogy mert feliratkozni?! – dühöngött Judith tajtékozva. – Már eldöntöttem, hogy a barátaimmal akarok fel lépni, de ez a kis kurva mindig bele köp a levesembe – háborgott Judith.
Ákos az említett barna hajú lányra tekintett, aki tálcát egyensúlyozva haladt a diákok között Dean asztalához, aki várt rá.
- Meg kellene neki mutatni ki itt a főnök, Judith – mondta gonoszan. Judith ajkán torz viccsor jelent meg.
- Pontosan! És Demetriáról végre kiderülne, hogy egy gyáva, életképtelen lány, aki még az árnyékától is fél. És a barátaim végre az én barátaim lennének.
Demetria mosolyogva kerülte ki az asztalokat, mikor azt vette észre, hogy mindenki őt nézi.
- Mindenki engem bámul. Rosszul vagyok, ha bámulnak engem, ezek pedig bámulnak engem. Csináltam valami őrültséget, Viki? – fordult a szőkeség felé, akit jobban lekötött a fiúk fürkészése, mint barátnője. – Viki? – bökte meg finoman a lányt, Viki felsóhajtott, majd Demi elé állt, hogy a szemébe nézzen.
- Demi engem nem érdekel a gondjaid, hogy mi bajod van… én magammal akarok törődni, és nem érdekel a hülye könyved sem, amiről tudom, hogy soha életben nem fogják kiadni… és azt sem, hogy éppen milyen ötleted támad a musical kapcsolatban. Engem Peti érdekel, és a régi barátnőm Judith, akit miattad vesztettem el. – Demi nem tudta, hogy mennyi ideig volt képes némán ácsorogni a lány előtt, és a szemébe bámulni, miközben azt érezte, hogy menten sírva fakad, vagy elrohan. – És el kell, hogy mondjam, nem tetszett a regényed, szerintem, keres más szakma után. Mert a regényed kukába való! És nem megyek el a szülinapi bulidra. – Viki elviharzott mellette, Demi az ebédlő előtt ácsorgott, levegő vétel nehezen sikerült neki, a gombóc miatt, amit a torkában érzett, és az, hogy sírni akart.
Semmi baj, ez csak egy hullám érzelem. – nyugtatta magát a lány.
Kerülgette az asztalokat, mikor megcsúszott a tálcája, repülve Judith méreg drága pulcsijára.
Judith lemerevedett, arca eltorzult, mint a mellette lévő Ákosnak. Demi próbálta menteni a menthetőt, de inkább rontott a helyzeten. Mr. Cabot lépett be az ebédlőbe. Feltűnt neki, hogy szokatlan dolog kavarta fel az állóvizet a diákok között. Észrevette Judithot, aki menten sírva fakadt, mikor meglátta a közeledő tanárt.
- Mi folyik itt? – kérte számon.
- Ezt nézze meg! – háborgott Judith sírva. – Demetria rám támadt, és rám borította az ebédjét! Szándékosan! Így akarja tönkre tenni a musicalemet. Nyilvánvaló, hogy őt nem érdekli, hogy nekem mennyit kell küzdenem. Maga szerint miért jelentkezett? Hát azért, hogy engem megalázzon.
- Ez nem igaz! – toppantott a lábával Demi, miközben dühös könnyek döfködték a szemét. – Ezt te is jól tudod, hogy nem igaz. Csak irigykedsz, mert téged elhagytak a barátaid, de ezt magadnak köszönheted – Mr. Cabot feltartotta a kezét, hogy csöndre intse a lányokat, de Demi nem hagyta ennyiben. – Sose lesz így barátaid, ha így érsz el mindent, hogy másokon áttaposol. Vérszívó hárpia vagy – közelebb hajolt Judith arcához. – Nem fáradtál bele a sok gonoszságba, amit elkövettél a sok hazugságba, hogy ármánykodtál, és kihasználtál mindenkit. – mondta könnyesen Demi, majd elviharzott az ebédlőből. Zsófi és a többiek a távolból figyelték, a jelentetett, és azt, hogy Judith arca eltorzult, mintha az érzelmeit akarná palástolni. De látszott rajta, hogy nem nagy sikerrel ment neki a színészkedés. Demi meg eltűnt, mint a kámfor.
- Hé, srácok nem akartok Demi után menni? – kérdezte Kristen céltudatosan, mert ő úgy tenne. De a többiek nem mozdultak, ettől kissé felkapta a vizet, így ő maga pattant fel, hogy megkeresse a lányt.
___________________________________________________
Az épület mellett ácsorgott, a helyett, hogy belépet, volna, alig látott be a mellette lévő ablakon a fehér függöny miatt. Ekkor hátra kellett lépnie, hogy a kilépő Rebecca ne üsse el.
- Ó! Szia Demetria – köszönte a lányt szórakozottan nevetve Rebecca. Demi a könnyein át is látta, hogy a lány megváltozott. Szőkére festette a barna haját, és a szemét mélyen kifestette szájára mély piros rúzst kent fel. A fején egy kalapot viselt. A ruházata is megváltozott. Csodálatosan festett a kék térdig érő ruhájába.
- Szia, megváltoztál – mondta csodálkozva. Rebecca végig nézet magán. – Jól nézel ki.
- Hát igen… tudom, hogy más így, de jobban érzem magam. Köszi – nézett fel, ekkor látta meg a lány könnyeit. – Valami baj van? – kérdezte közelebb sétálva.
- Nem, nincs – rázta meg a fejét Demi. Rebecca félre nézett. – Csak mondani akartam neked valamit a musical kapcsolatban.
- Tényleg? – kérdezte mosolyogva Rebecca, imádta, ha Deminek eszébe jut egy jó ötlet. – Mi az?
- Rebecca… én kilépek a musicalből – Rebecca azt hitte rosszul hall, sűrűn pislogva meredt a lányra.
- Micsoda?! Mond még egyszer, mert rosszul értettem.
Demetria kabátja zsebeibe túrta kezét. – Kilépek a musicalből – felelte ismét.
Rebecca levegő után kapkodott. – Miért?
- Mert a Juilliardra megyek két hét múlva elkezdeni az iskolát. Még a bálon sem leszek itt – hajtotta le a fejét. – A csapatból csak te tudod ezt… a többieknek akartam szólni, de inkább nem tettem. Most valahogy nem tudnak rám nézni. Viki teljesen kiborult. Az írást meg abba hagyom, időpocsékolás.
Rebecca nem akart hinni a fülének. Miről beszél ez? – kérdezte magában. De Demi továbbra is beszélt, hogy amaz elvesztette a fonalat. – Nem kellett volna ide jönnöm Forksba, nagy hiba volt – törölte meg az arcát a ruhája ujjával.
- Demetria bármi is történt, amitől ennyire magad alatt vagy megoldódik, higgy nekem.
Na, persze, majd te jobban tudod. – gondolta Rebecca. – Még a magad baját sem tudod megoldani – korholta magát a lány.
- Mennem kell készülnöm, kell a szülinapi bulimra. Szia Rebecca – köszönt el, Rebecca a földre tekintett.
- Persze, menj, Demetria. Érezd jól magad a Juilliardon – mondta kedves mosollyal. Demi bólintott.
- Sok sikert a musicalre – A lány lassan távolodott el az épülettől, majd a sarkon eltűnt.
Rebecca hosszan bámulta az aszfaltot, hogy néhány perc múlva azt képzelte magáról, hogy meghibbant. Elővette a mobilját és kör üzenetet írt.
,, Srácok, Demi kilépet a musicalből, és tetejébe két hét múlva elutazik. S.O.S!!!”
Percekig nézte a mobilja képernyőjét, hátha valamelyikük visszaír, de senki nem írt.
Kezdett dühös lenni. Ebben a pillanatban kapott egy üzenetet Kristentől.
,, Tudom. De, ha el akar menni, hagyd, hogy menjen. Végül is azt tesz, amit akar.”
Rebecca nem erre a válaszra várt, így inkább továbbra is várt. Mikor kapott egy újabb üzenetet Zsófitól.
,, Beszélek vele, de semmi haszna nem lenne. Dem mindig önfejű volt.”
Rebecca leült a köves lépcsőre. Mi a franc történt a többiekkel, hogy mindenki megbolondult?
Eszti röntgen szemmel méricskélte az előtte lévő papírlapot, de nem lett jobb. Valamit elnézhetett. Ismét hozzá látott a számításnak.
- Folyton, csak tanulsz. És még nekem mondod, hogy nem szórakozok – mondta Alex bántott baritonján. Eszti mosolyogva pillant fel rá. – Segíthetsz benne, és elmehetünk szórakozni.
Matt a lapra bámult, majd hevesen megrázta a fejét.
- Ááá, nem értek a matekhoz, te vagy ebben zseni.
Eszti megvonta a vállát, és a papír fölé hajolt, majd morogva félre hajítsa.
- Hát én se. Hiába olvastam el több százszor nem maradt meg bennem semmi. Mintha hülye lennék.
Alex kuncogott, Eszti durcásan rá pillant. – Te nevetsz rajtam? – kérdezte szigorú hangon, majd ő is kuncogni kezdett. – Menjünk innen, mert úgy érzem, megfulladok. – Alex karon ragadva a lányt kirohant vele a teremből, hogy sokan utánuk fordultak.
Esztinek fogalma sem volt, hogy hova akarja vinni Alex. Alex kinyitotta előtte a kocsijának az ajtaját, Eszti bepattanva némán összekulcsolt kézzel várakozott.
Alex bekapcsolta a rádiót Demi Lovato – Lightweight száma hangzott fel a néma utas térben. Alex a lány szépségét nézte, belemerült a látványába. A lány érezte, hogy nézi, vörös arccal fordult felé.
- Bűbájos ez a kocsi. Jó lehet ezzel száguldozni az úton – szólt Eszti körül nézve a kocsiban.
- Nem nagyon használom száguldásra, Eszti.
- Az ablakok sötétebbek, nem lát be senki – Eszti ujjával érinti meg az üveget. Alex szíve a torkában dobogott, és nem sokat segített neki a rádióból hangzó Demi Lovato dallama.
- Te hát csinálhatunk bármit… - mondta Alex hátra dűlve ülésben, miközben idegessége nőtőn nőt. Akarta Esztit, de nem itt. Nem ebben az időben, nem ilyen gyorsan. Mégis mi a fenéről beszél, akarja a lányt, mégis visszakozik, hátrálna.
- Mihez van kedved? – kérdezte Eszti boldogan ugrott fel az ülésben guggolva, és nyíltan a fiú szemébe tekintett. Alex megnyalta a száját, a szíve úgy verdesett benne, mint egy riadt madárka.
- Amihez neked. Néz mélyen a szemembe, aztán mesélj minden féléről – felelte. Eszti félre billenti a fejét. Pirulva hunyta be a szemét.
- Alex… - kezdte, de elhallgatott. - De most végre most már meg tehetnénk azt, amit te is szeretnél – mondta halkan ejtve a szavakat megdöbbentve a fiút, aki ökölbe szorította a kezét. Érezte, hogy bármelyik pillanatban a lányra veti magát, és elveszi azt, amit talán nem is kellene. – Végül is már úgy érzem, hogy már eleget vártunk.
- Hát mivel ivar érett fiatal nem igen szeretnék mást csinálni, mint eddig csinálni.
Eszti meredten bámulta a fiút, majd felnevetett. Alex megdöbbent, majd ő is a lánnyal kacagott. – Szóval semmi lényeges viszont szívesen meghallgatlak.
- De én akarom Alex. Téged akarlak. Csókolj meg – kérte lehelve a fiút. Alex megmozdulva Eszti fölé hajolt. Szája követelőzően tapadt a lányéra. Háttal az ülésre fektette, keze végig siklott a lány bőrén, izgalmas vibrálást váltva ki Eszterből. Akarta érezni ez azt, érzést, akarta őt.
Eszti minden idegszálával érezte, ahogy azok a csodálatos kezek le-fel vándorolnak a hátán.
- Már régóta erre vártam – suttogja Alex a lány arcát csókolgatva. Eszter hátra hajolt. Látni akarta a fiú arcát. Beleborzolt Alex hajába, aztán hagyta, hogy a tincsek szanaszét álljanak. Le nem vette a szemét a fiúról, Alex lerángatta magáról a pólóját, Eszti is megszabadult a blézerétől. Bőre forrt, előre hajolt, ajkával súrolta a fiú száját.
Alex ajkaival a lány nyakán vándorolt, simogatón és felkorbácsolóan egyszerre. Eszti Alex állkapcsát harapdálta, mielőtt bekapta volna az alsó ajkát.
Alex birtoklóan föléje kerekedett, szája birtokba vette a lány ajkait, forrón, keményen. Eszti szorosan hozzá tapadt és átadta magát a pusztító elsöprő erejű vágynak.
Már nincs vissza út – gondolta a lány. – Akarom őt. És Alex is akar engem.
__________________________________________
Demetria az ablakon átnézte a sötét égből hulló pelyheket, miközben forró csokoládét kortyolt kedvenc bögréjéből, majd elfordulva az ablaktól szembe találja magát nővérével Emilyel, aki elegánsan volt felöltözve. Csodásan festett ezüst térdig érő ruhájában. Emily mosolyogva körbe fordult, hogy az ezüst csillogó ruháját mutassa a húgának.
- Gyönyörű vagy – állapította meg Dem. Emily a haját leengedte köves hajpánt volt a hajában.
- Köszönöm. Te is remekül festesz – mondja közelebb sétálva. Demi lenézett magán narancssárga térdig érő ruhában volt, és hozzá ugyan olyan illő körömcipőt. A haja leengedve. Sóhajtva kortyolt a bögréjébe. Egyáltalán nem érezte magát szépnek, inkább kirakati babának, és még azután sem ő választotta, gyámoltalanak, érezte magát. – Nem vagy éhes? – kérdezte Emily kecsesen sétálva az asztalok között.
- Mindennek fura szaga van – mondta és megigazította a ruháját, mikor anyjuk jelent meg.
- Á! Itt vagytok! – lépett a legkisebbig lányához az anyjuk. Ma különösen elegáns volt, kék blézert, a nyakában pedig egy medált viselt. – Gyere van itt néhány ember, akinek beakarlak mutatni – azzal megragadta a lánya kezét, hogy Demetria még a bögréjét se tudta letenni.
Az anyja barátai idősebbek voltak, nála kétszeresen, mikor végre el tudott menekülni, a tornászra, a hideg levegőn találta meg a békességet, és a csendet. Pezsgőt kortyolva nézett az égboltra a nap lassan alá bukott a horizonton.
Nem kellett volna Forksba jönnie, nagy hiba volt. Átfutott az agyán, ha nem költözött volna ide, és maradt volna az apjánál, most mi lenne vele?
Talán be tudta volna fejezni a regényét és kiadták, volna? Vagy lennének barátai, akik tényleg barátai? Szerencsétlen rakás vagy, Demetria – korholta magát. Felhörpintve a pezsgőjét épp el akart tűnni, mikor anyja elkapta.
- Demetria, a barátaid az iskolából a nappaliban várnak rád – mondta izgatottan. – Menjünk és üdvözöld őket!
Barátai a suliból? Kötve hitte, senki sem kedvelte őt. Anyja bekísérte a nappaliba. Belépve az ajtón, és meg látta vagy huszonöt diákot, de egyiküket sem ismerte. És a barátai sem voltak közöttük – egyet kivéve – Kristen vadul integetett feléje. Kristen fekete combig érő fodros ruhát viselt, fekete körömcipőt, aminek akkora sarka volt, hogy egy óvatlan mozdulat és a nyakát törheti. Kristen haja göndörödve omlott a vállára, fürtjeiben kövek fénylettek.
- Üdvözöld a barátaid Demetria – finoman meglökte a lányát, és magára hagyta, Demi egyedül maradva velük várta, hogy megnyíljon alatta a padló, hogy elsüllyedjen. Hmm, nem is lenne rossz.
Életében nem volt ennél kínosabb szituációban. Megfordulva, gyorsan elindult az ajtó felé, hogy elmenjen. Aztán meglátta, Ákos gúnyosan mosolygott felé, közben fennhéjázóan kortyolta a pezsgőjét. Drágának tűnő öltönyt viselt.
Ez nem lehet igaz!
Ennél kínosabb nem lehet a születésnapja.
Ákos letette az üres poharát, két kezét zsebre dugta.
- Á! Jöttél üdvözölni? – kérdezte szokásos gúnyos szarkazmus stílusán.
- Szia, Ákos – mondta.
- És mi lesz a csókkal, jéghercegnő? – kérdezte.
- Bah! Mégis miről beszélsz?
- Ó! Még nem tudod? – kérdezte tettet meglepődéssel.
Mit is kéne tudnia?
- Mi bajod van? – kérdezte Demetria.
- Na jó bevallom mindig is kedveltelek, Demetria – mondta arcán nyoma sem volt gúnyos vigyor, a szeméből ősszintesség sugárzott. Ekkor jelent meg a nappaliban Dean, Demi mosolyogva pillant a fiú felé.
- Demetria nem vicceltem… – szólalt meg Ákos megmaradva Demetria csuklóját.
- Én nem kedvellek Ákos. Szia – köszönt a fiúnak pirulva.
Dean megfogja a kezét.
- Szia. Beszélnünk kell – húzza ki magával a lányt a nappaliból, Demi nem értette, Dean hirtelen hangulat változását. Magukra maradva a hideg téli éjszakában. Demi a fiúhoz bújva megcsókolta.
- Mit szeretnél mondani? – kérdezte a lány mosolyogva.
Dean sóhajtott egyet, komolyan a lányra nézve elhátrált. Demetria arcára rá fagy a mosoly.
Baj van! Érezte egész nap, hogy valami történni fog.
- Én… nem… nem akarok tovább várni Demetria – dönti hátra a fejét és mereven a sötét égboltot bámulta. – Szerintem nekünk jobb lenne külön.
- Mi? – kérdezte a lány suttogva, fel sem fogva a fiú szavait, de maga a szó súlyát érezte. Fájt. Nagyon fájt.
Demetria behunyta a szemét, és megrázta a fejét. Szemeiből ékkőként csorogtak le a könnyek. Dean megfogta a kezét, és magához húzta.
- Demi mi nem illünk össze – mondta.
Nem illenek össze?! Együtt mentek el vásárolni. Együtt nézték meg a Nanat (nem az animét, hanem magát a filmet) és élvezte ő is, és azt is, ami utána jött. Mégis azt mondja, hogy nem illenek össze? Már semmit sem értett. - Szeretlek Demi, de jobb lesz így.
- Ha annyira szeretsz, nem hagysz el – suttogja, könnyeitől csak a fiú körvonalait látta. A lány mélyen beszívta a fiú jellegzetes illatát.
A ház előtt a lány hüppögését lehetett hallani. Egy ideig néztek egymásra.
- Demi sajnálom. De nem illünk össze. Olyasmiket szeretsz, amit én nem. De, ha úgy érzed, tudnál velem beszélgetni ezek után… kérlek, hívj – Demetria kitört a zokogás.
Komolyan gondolja!!! Nem akar vele lenni. Megállíthatatlanul zokogott. Dean eltávolodik a lánytól, majd lesétál a tornácról és beszáll a kocsijába.
Sokáig nézett a fiú után, míg a kocsija el nem tűnik a szeme előtt. Dean kisétált az életéből. Elment. Itt hagyta. Egyedül.
Nem szerette, pedig a lány szerelmes belé. Létezik olyan, hogy valakinek kétszer törik össze a szíve? Hát most a válasza rá igen.
Elment egy másik lányt keresni helyette… ő meg egy mellékszereplő volt mellette. Egy rossz, csúnya mellékszereplő.
Miért történik mindig ez vele?
Soha nem lesz olyan ember, akit úgy tudna szeretni, ahogy Deant szerette. Ez a néhány hónap lesz a legszebb emlékei róluk.
Tegnap még semmi jele nem volt, meg ma délelőtt sem volt semmi jel arra, hogy valami baj lenne. Ma este pedig kisétált az életéből.
Bumm!
Mintha a szíve hasadt volna ketté.
Dean kell neki, ő az, aki neki kell, aki már soha nem lehet az övé.
Elutasította. Kidobta. Véget vetett annak, ami csak most igazán kezdődött volna el.
Nyugi, Demetria, nem lesz semmi baj. Lefekszel, alszol rá egyet, holnap meg békésen fel kelsz, mintha mi sem történt volna – gondolta magát nyugtatva.
Azt hitte, hogy a menő Deannek olyan lány létére, mint ő elég lesz, aki úgy néz ki, mint egy szakadt elhasználódott rongy, míg Dean szexi kinézetű, jóképű fiú, akiért lányok rajonganak. Hülye volt, hogy bele zúgott.
Sírva lépett be a házba, mikor azt vette észre, hogy mindenki őt bámulja. Anyja nevetve karon ragadta.
- Á! Már meg vagy! Szerintem itt az idő, hogy szólj a vendégeidhez. Te vagy a házigazda, drágám.
Micsoda?!
- Tessék? Nem én vagyok a házi gazda! – tört ki belőle sziszegve. – Hanem te!!!
- Demetria nyugodj meg – kérte Emily a húga mellett. Az anyja rá meredve el sápadt.
- Ez a te partid, ezek a te vendégeid, nekem nincs itt mondanom számukra, úgy hogy te beszélj velük, mert én nem fogok! – a lépcső felé rohant, de útközben megtorpant. – És, hogy tudd, sajnálom, hogy ide költöztem veled, és nem maradtam apával, és a feleségével. Ő kedves velem! – majd felrohant az emeletre. Lentről hallani vélték, ahogy becsapta a szobája ajtaját.
Sírva roggyant az ágyára, aztán a félig befejezetlen regényére meredt.
Felkapva a regényt sokáig a papírlapokra meredt. Mindig a fülében csengtek Viki bántó szavai, mintha gyötörni akarnák:
,,El kell, hogy mondjam, nem tetszett a regényed, szerintem, keres más szakma után. Mert a regényed kukába való!” – nem értette, hogy miért gyötrődik Viki szavain.
Aztán a regényét a szemétbe dobta, papírlapok szétterültek a kuka alján. Sokáig a papírra meredt, és a betűkre.
Szíve hevesen dobogott, miközben szemeiből csorogtak a könnyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése