2012. November. 27
Ha van valami az életben, amit meg akartam tenni, az, hogy olyan szerelembe essek, mint amik a tündérmesék szólnak. Mint például a Beastly lévő könyvben a szépség bele, szeret a szörnyetegbe. És élnek együtt boldogan, igaz sok megpróbáltatáson esnek át, mégis volt ebben a történetben valami varázs, amit én is érezni akartam.
Csak a szépség és a szörnyeteg karakterek felcserélődtek volna, ha én rólam szólna a történet, és annak a fiúról, akit nem tudok kiverni a fejemből, mert mindig ott volt a fejemben.
Én lennék a szörnyeteg ő, pedig a szépség, nem számítva, hogy ő nem jóképű, mégis így lenne helyes fel állás. Annyi sok embert megbántottam azzal, amiket tettem, nem érezve semmit közben, csak azt, hogy még többet akarjak. És mit kaptam?
Semmit. Csak magányt.
De ez hamarosan változni fog… remélem.
Tudom, kissé furcsa, de szeretném, hogy belém szeretne, és nem azt a lányt szeresse, aki szép, és sikeres, hanem azt a lányt, aki valóban vagyok. Túl nagy kérés lenne?
Valaki azt mondta egyszer, ha vadul keresed a szerelmet, nem látod meg a magad előtt a meglévőt, akit neked teremtettek. Én mégis így tettem, amit meg bántam. Mint oly sok mindent.
Elképzeltem magam egyszer Elenaként a vámpírnaplókból, hogy ha én lennék ebben a helyzetben, mint ő mit tennék.
Hogy mit tennék? Kit választanák, a rossz fiút, vagy a jó fiút?
Hogy melyiket? Semmilyeket sem.
Keresnék egy olyan fiút, aki nem egy múltba lenne szerelmes.
Bocsi, hogy elkalandoztam, túl sok minden jár az agyam. A kezem remeg, a buszon ülök és haladok a fiú háza felé. Lehet teljesen meg hibbantam. De nem mit tenni, lehet, hogy ósdinak tűnök- de, lehet szerelmes, vagyok.
Barbie
Hűvös levegőtől úgy érezte jégé, dermed, miközben a fiút várta a háza előtt.
Milyen ostoba nőszemély várja azt a fiút, akivel lefeküdt, és elköszönve ki-kiment a maga életét élni. Csak egy bökkenő volt – Barbienak megtetszett a srác, és meg akarta ismerni.
Micsoda lúzer lett belőle.
Autók suhantak az úttesten, lámpák gyér fénye világította be a járdát, miközben mellette boldog párok sétáltak el.
Mily borzasztó!
Ő itt áll, és vár, mint egy idióta. Nem lehet normális, de a szíve és az esze erre az utcára sodorta. Nem hitt abban, hogy lehet szerelmes első látásra, de megváltozott, mikor a fiú szemébe nézett. És még az sem változott neki, hogy a fiú nem is annyira jóképű. Ő mégis annak látta, igaz, hogy szemüveget viselt, és fog-szabályzott viselt. Mégis volt benne, valami sugárzás, amitől Barbie lábai megroggyantak, és a szíve hevesen dobogott és a hasában pillangók repültek – lehet a szexi mosoly, lehet az oka.
- Ö! Te mióta ácsorogsz itt? – kérdezte háta mögött az ismerős hang, a lány megfordulva, majd nem a fiú nyakába ugrott, mikor meglátta. Olyan édes volt… a kutyájával. Nem viselt fog szabályzott. Haja kócosan meredt az ég felé, de még így is szexi volt.
- Szia. Nem régóta – hazudta kedves hangon. Kemény egy órán várakozott a jeges hidegben, mini szoknyában. – Barbie vagyok…
- Tudom ki vagy – vágott a lány szavába, miközben végig mérte a lányt. – Csak meglepődtem, hogy itt látlak – mondta meglepődve. Biztos nem őt akarná látni. Mégis mit gondolt, hogy a fiút várja, mint egy idióta bakfis?! – korholta magát Barbie, miközben könnyek döfködték a szemét.
Barbie bólintott. Biztos a háta közepére kívánja, csak Barbie lehet olyan ostoba, hogy ide jöjjön, hogy leégjen.
- Tényleg? – kérdezte lehunyva a szemét. – Aranyos kutyád van – terelte a témát magáról. De Kellant nem lehetett olyan könnyen eltéríteni.
- Kösz. A neve Cortez. Vársz valakit?– Barbie önkéntelenül elmosolyodott, mert a szent Johanna gimi jutott eszébe. – Jól nézel ki – bókolt a lánynak. Barbie elolvadt a hang hallatán. Szíve szapora dobogásba kezdett, hogy félő volt, hogy szét repesze a bordáit.
- Te is. Nem, már nem várok senkit – mondta elárulva magát, Barbie beharapta az alsó ajkát, Kellan összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Cortez a lányhoz sétálva megnyalta a kezét, aztán lábához dörgölőzött, közben olyan hangokat hallatott, mintha nevetne. Barbie megvakarva a kutya füle tövét, az aléltan morgott. – Vicces kutyád van. Hát akkor, szia. Örülök, hogy ismét találkoztunk, Kellan – köszönt el, megfordult lassan lépkedve haladt, ebben a pillanatban állítsa meg a fiú hangja. Szorosan behunyta a szemét, szíve a torkában dobogott.
- Várj! Nem akarsz fel jönni? Éhes vagy biztos, bár nem szolgálhatok mással, csak pizzával…
- Szeretem a pizzát – hadarta a srác szavába vágva, miközben majd szétrepedt az arca a széles mosolytól, ami az arcán virított.
- Remek – tárta ki Barbie előtt az ajtót, együtt sétáltak be a meleg társasházba, miközben beszélgettek.
A fiú lakásához érve, Barbie a meleg nappaliba lépve megcsapta az ismerős illat – soha nem hagyná el ezt a helyet. – Nem ülsz le? Kérsz valamit inni? – kérdezte Kellan levetve a kabátját. Izmos volt – izmai ki rajzolódtak a sötétkék pulóver alatt. Cortez a lány lábai előtt hevert le, Kellan furcsállva pillant az állatra. – Ez furcsa – jegyzi meg
- Mi? – kérdezte Barbie, keze meg állt a levegőben, miközben a kabátját vette le magáról.
- Cortez… még soha nem engedett senkit a közelében, még a barátaimat sem – felelte mosolyogva. Barbie lehuppant a kanapéra, dideregve nézett körbe a lakásban. A kutya mellette foglalt helyett, pofáját a lány ölébe helyezve. – Hozok valamit enni, érezd magad otthon – mondta a válla fölött Kellan, aztán kisétált a konyhába. Barbie hátra dönti a fejét, lehunyta a szemét, majd álomba szenderülve szuszogott. Cortez felpillantva a lányra vigyorogva behunyta a szemét.
Van úgy, hogy mindent máshogy kezdenél. Peter ezt gondolta, mikor tehetetlenül bámulta a bőröndöt az előszobában. Elmegy. Itt akarja hagyni őt.
Nincs mese, Demetria elmegy, ő meg itt marad ismét egyedül.
Ökölbe szorult a keze, legszívesebben a falba öklözött volna. Lábdobogás hallott fentről, Demetria lassan sétált le a lépcsőn, szemei harmatosak voltak. Egy pillantást vetett Petire, majd elkapta a tekintetét. Az anyjától elbúcsúzott, ha ezt búcsúzásnak lehetett venni. Emily szorosan magához szorította, majd elengedve, egyedül hagyta őket.
- Szia, Demi… egy hosszú út. Elutazni ilyen messzire. Ehhez bátorság kell. Gondoltam nem tudlak le beszélni róla – állapította meg félszegen mosolyogva remegő ajkakkal. Peti szerette nézni a lány ragyogó tekintetét, ahogy pillantásába fúr.
Demetria könnyes szemét rá emelte. – Elvesztettél valamit? – kérdezte a lány könnyes szemébe pillantva. Karjába zárná, és soha nem engedné el.
- Igen. Elvesztettem magamat. Semmi értelme nem lenne, ha le akarnál beszélni arról, hogy ne menjek el. Hiszen én egy jéghercegnő vagyok! – jegyzi meg fájdalmas hangon. Peti nagyot sóhajtott.
- Elolvastad? - kérdezte lassan ejtve a szavakat. Demi bólintva fojtsa magába a könnyeit.
- Igen. Elolvastam. Remekül írsz – jegyzi meg kesernyésen mosolyogva. – Jól leírtál a történetben – a jéghercegnő, aki sok mindenre vágyik.
Peter előre lépett. – Nem olvastad végig, mert ha végig olvastad volna nem állnál itt, és könnyeznél. És nem vádolnál, hogy rosszként írtalak be.
- Azért nem olvastam végig, mert képtelen voltam rá. Komolyan Peter, így látsz engem? Egy jégvirágot? Aki sok mindent akar, de semmit sem képes elérni? – kérdezte lassan.
Peti nem válaszolt, képtelen volt bármit is mondani, mert mikor írni kezdte a történetet, tényleg ilyenek látta a lányt. Az elérhetetlen jéghercegnő.
- Nem akartalak vele megbántani – szólalt meg halkan. Demi letörölte a könnyeit a ruhája ujjával.
- Pedig sikerült – felelte zárkózott hangon. Hátra simította a haját, és elnézet a fiú mellet. Peti rühellte magát, azóta, mióta beadta a történetét a pályázaton, és mindenki rá jött kit takar a hercegnő.
- Tudom, hogy pokolba kívánsz most, és gyűlölsz - Demetria megrázta a fejét, közben megfogta a bőröndjét.
- Nem, Peter. Én nem gyűlöllek, képtelen lennék gyűlölni téged. Nem vagyok az a fajta ember, aki sokáig gyűlölne bárkit is. Tudod, az a vicces, hogy el akartam halasztani az utazást, de már úgy is mindegy.
Peter a lány arcába nézett. Szíve összefacsarodott. – Nem mindegy. Ha maradni akarsz, miért nem maradsz?
Demetria habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna. – Mert képtelen lennék veled tovább egy fedél alatt élni – lehunyta a szemét, mikor bevallotta. Peter hátra tántorodott, meglepte, a lány mondata, nem erre a válaszra várt. Nagyon nem.
- Miért nem? – kérdezte végül.
- Biztosan tudni akarod?
Peter bólintott. Demetria elindult az ajtó felé, elhaladva a fiú mellett.
- Igen tudni akarom – Demetria hosszan a fiúra nézett.
- Mert én nem vagyok olyan, mint te és a barátaid – válaszolta remegő hangon. Kilépet az ajtón, becsapva maga mögött az ajtót.
Peter tehetetlenül bámult az ajtóra, majd kirohanva, az autó lassan kifordult, és elporzott, port kavarva a ház előtt. Peter sokáig bámult a kocsi után, ahonnan a lány bámult ki rá.
- Ne álljak meg? – kérdezte Emily kedvesen. Demetriát megint sírás fojtogatta, de gyorsan felülve összeszedte magát. Elege lett a sírásból, nem akar többé sírni.
- Ne! Kérlek, menjünk el innen – kérte, közben hátra fordult mindig látta a fiút, olyan elesettnek tűnt.
Szél fújta a leveleket, az égből lassan hullani kezdett a hó.
Vége lett az új életének egy része, hanem akarja újra kinyitni, ha mégis az nem most lesz.
- Rendben. – mondta Emily az utat fürkészve. – Még mindig ott áll – állapította meg.
Demetria szólni nem, mert, mert a szeme gyanúsan égni kezdet, és félt, hogy könnyei újult erővel törnek ki odújukból. Kezében ott volt a naplója, és benne egy fénykép. Harmatos szemmel szaporán pislogva nézte a fényképet.
Peti és ő és a többiek a szállingózó levelek közt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése