December. 24.
Nem mindenki kapja meg azt a karácsonyt, amire valóban vágyik, ha nem a legrosszabbat, és a legfurcsábbat, amit életemben átéltem.
Demetria
December. 24.
De furcsa, hogy a fiúnak a szülei, akit nagyon szerettek nem egészen úgy fogadnak be, ahogy vártam, hanem veszekedéssel? Vagyis az apja nem fogadott el igazán engem. J
De, ettől függetlenül, elég boldog vagyok. :D A pasim superman! :)
Barbie
Karácsonyeste napján, ott álltak Peter nagymamája háza előtt, mint egy rakásszerencsétlenség, vagyis Demetria így érezte magát. Peter istenien nézett ki – öltöny volt rajta, és nyakkendő. Demetrián, meg fehér térdig érő fényes ruha, ami a bőrére simult. Anyja egyszerű fekete selyem blúzt viselt, és selyemszoknyát.
Peter apja nagy levegőt vett. Ő is remekül festett, akár a fia.
- Hát akkor összegyűlik a család.
Demi felsóhajtott:
- Nekem is találkoznom kell velük, muszáj?
- Igen, Demetria muszáj, nem értem miért nem kedveled őket. – mondta az anyja nagy levegőt véve.
- Én kedvelném őket, anya, ők nem kedvelnek engem – jegyezte meg, az anyja hangulata azonnal borússá vált.
- Ne tedd tönkre ezt az ünnepet, Demetria, kérlek… - sisteregte fojtott hangon. – Az egész család itt gyűlt össze.
- És, én akartam így? – kérdezte viccesen, fintorogva. Peter felnevetett, az apja szigorúan rá pillantott.
- Na, jó menjünk be, rendben? – Peter papája nagy levegőt véve, csengetés nélkül, előre lépet, és saját kulcsával nyitotta ki az ajtót. – Hahó, van itt valaki?
Peter nagymamája sietett a hallba, láthatóan zavarta, hogy nem csengettek.
- Jézusom! Itt vagytok! Nézzenek oda, Peter, de remekül nézel ki!
Túláradó szeretettel ölelte át Petert. Demetria átsétált, a fiát, és Demi anyját ölelte meg.
- Tökéletes vagy, mint mindig anya – mondta előzékenyen Peter apja. – De nem hagytál ki valakit? – kérdezte Demi felé bökve a fejével.
- Ó, szia Demetria – vettette oda pökhendin.
- Ó, szia Demetria… nem akarsz véletlenül teázni a képzeletbeli barátaimmal? – utánozta a nő hangját, miközben fejeket vágott.
- Demetria! – szólt rá az anyja szigorúan.
- Nem hallottam, hogy csöngettetek volna.
- Mert nem is csengettünk, a kulcsommal jöttünk be – magyarázta Peter apja.
- Az vészhelyzetre való.
- Nos, én majd’ éhen halok. Az nem elég vészhelyzet? – kotyogott közbe Demi cinizmusan, Peter mellette elfojtotta a nevetését, köhögést színlelve.
Nagyi metsző pillantást vetett a lányra, ám mint házigazda nem tehette, hogy kidobja a házból a lányt.
- Gyertek a többiek a nappaliban várnak bennünket – fordult a felnőttekhez.
Nagyi vezette őket, Demi pedig követte, miközben finom édességeket keresett, mint hiába.
Hallotta, hogy az anyja morog a háta mögött.
- Nem hiszem el, hogy képes nekem itt jelenetet rendezni, nem erre neveltem én! Mit rontottam el nála? – Demi nem mondott semmit.
Peter apja remekül mulatott. – Miért nevetsz ezen, ez felháborító!
- Szerintem humoros. Demetria okos lány, és fiatal. Én is ilyen voltam, srác koromban. Ki fogja nőni, sőt, ha lesz gyereke – Az anyja szívderítőn elmosolyodott. – Ő is át fogja élni ugyan ezt, és bocsánatot fog kérni tőled.
Majd, ha fagy! – gondolta, Demi cinizmusan.
- Nahát meg is jöttek! – lelkendezett Peter nagyapja boldogan pattanva fel a kanapéról, akkor veszi észre, Demi, hogy a nagyszülei is a nappaliban tartózkodnak a többi unokájuk társaságában. Pompásan indul, mindegyikük, úgy bámulják a lányt, mintha nem is ismernék. A nagyanyja fel állva az anyjához siet.
- Édesem, remekül festesz – ölelte magához a lányát. Majd Demetria felé fordulva, csak megpaskolja a fejét. – Mekkorát nőttél, Bretta – Még a nevét sem tudta.
- Demetriának hívnak születésem óta! – fortyant fel, a nagymamája hátra hőkölt, majd arc vonásait rendezve, a kanapé felé fordult.
- Demetria fel ismered az unokatestvéreidet? Ő, itt Joan, ő pedig Michael, Margaret, és a hamarosan a Harvardon tanuló Lorelai – tapsolta meg Demetriával egykorú szőkeséget, aki mint egy sztár fordult körbe mindenki előtt.
- Sziasztok! Jézusom, mintha állatkertbe kerültem volna – motyogta az orra alatt lehuppanva a fotelbe. Nem szóltak semmit, csak némán meredtek rá. Peter nagyapja viszont örül neki, hogy lássa. Oda ment hozzá, és felhúzva a fotelból megölelte.
- Örülök, hogy látlak, újra! Remekül nézel ki! Hogy vagy?
- Hát remekül, mint mások, de nem jobban, mint jó páran.
- És ezzel bosszantasz mindenkit - tette hozzá Peter nagypapája. Demi bólintott.
- Nem tehettek róla, ez a formám – vont vállat.
- És mond, Demivel, fel vettek valamelyik egyetemre? – kérdezte a nagymamája gúnyosan méricskélve, miközben Lorelai gonosz vigyort villantott rá.
- Igen – vágta rá azonnal. – A Harvardra, a Yale, a Colombiája – felelte, hogy a nagymamája falfehér arccal meredt rá. Ezek perce mind hazugság volt. Ezért, Demi úgy döntött nem hazudik többé. – Vagyis nem, nem vettek fel – mondta, mire a nagyanyja szeme megvillan. – A Yale arra igen – mosolyodott el boldogan.
- És én nagyon büszke vagyok rá – szólalt meg az anyja fölötte, megsimogatva a vállát.
- Látom, hogy Demetria semmit sem változott – közölte a nagymamája szárazon.
- Nem, egyáltalán nem.
- Tölthettek valakinek italt? – fordult körbe Peter nagyapja kedvesen. Senki nem kért italt.
- Én kérnék, egy vodka martinit – vágta rá Demi, mindenki megrökönyödésére. Peter kuncogva próbált inni.
- Hány éves is, Demetria? – hajolt előre a nagymamája.
- Tizennyolc.
- Demetria nem mindennapi lány – szólt közbe Peter nagymamája. Demi meglepetten pillant rá. Csak nem akarja megvédeni? – gondolta.
- Úgy bizony – helyeselt a férje.
A nagymamájára mosolygott. Mindenki őt kezdte bámulni. Várta, hogy mondjanak valamit.
- Azt hiszem én, kételkedek a lányban – mondta a nagyanyja arrogánsan.
Érezte, Demi, hogy Peter feszülté válik.
- Én utálom Obamát – bukott ki belőle.
- Micsoda? – kiáltott fel Demetria nagymamája hitetlenkedve.
- Peter! – szólt rá az apja szigorúan.
A nagyapja lehajtotta a fejét.
- Ó, jézus.
- Mert hülye, a füle, nagyobb, mint a feje, hogy még repülni is tudna vele, és meg kéne szabadulni tőle.
- Ő az ország vezetője, Peter – forrongott Demi nagymamája.
Peter nagymamája azonban jól szórakozott.
- Miféle megjegyzésez?
- Látom, lányom, a fiad, ugyan olyan eszement lett, mint a lányod – mondta Demi nagymamája.
Peter nagypapája fel állt, hogy megtorolja a sérelmet, de Demi anyja megelőzte.
- Anya kérlek, hagyd abba vendégségben vagy
Ám az anyja oda se bagózott.
- Mond Demetria, áruld már el – kezdte élesen. – mit kezdesz az életeddel? Csak kíváncsi vagyok.
- Mi lenne, ha elkezdenénk vacsorázni, hiszen karácsony van, a szeretett ünnepe – javasolta Peter nagymamája derűsen.
- Próbálnálak nem gyűlölni, és elképzelni, hogy egyedül, halsz meg az idősek otthonában, a sok gonoszságért, amit ellenem tettél. – mondta metsző tekintettel. A nagyanyja nem mondott semmit, némán meredt rá. Mindenki felszisszent erre a mondatra.
- Kész a vacsora! – szólt közbe Peter nagymamája kétségbeesetten.
- Hát ez hallatlan! Hallod, hogy beszél velem a lányod?! – kérdezte dühösen a nagymamája az anyjától.
- Anya! – hajtotta a fejét a kezébe. – Kérlek, Demetria egy fiatal lány, aki még nem igazán tudja türtőztetni az indulatait.
- Hát ez felháborító! Lehet, hogy te ezt eltűrőd, de én nem fogom!
- Miért nem száll fel repülőre, és utazik, mondjuk a… pokolba? – kérdezte gonosz mosolyt villantva Demetria. A nagyanyja szemei jojóztak az idegességtől, és feszültségtől. Demi majd nem felkacagott az unokatestvérei arca láttán, csak Margaret fojtotta vissza a nevetését.
- Demetria! – szólt rá az anyja szigorúan.
- Azonnal az étkezőbe! – erősködött Peter nagymamája. Mind hiába.
Az anyja feléje fordult. – Demi kérlek, menj ki a szobából – mondta nyugodtan. – Menj, menj.
Elhagyta a helyiséget, de azért tisztán hallotta minden egyes szót. Az anyja felemelte a hangját, még ezt sem hallotta sosem, hogy az anyja kiabált volna.
- Anya, igaz, hogy Demetria elkövetett hibákat, ám sokra vitte az óta.
- Sokra? – vágott vissza az anyja. – Ez nevetséges! Itt kéne ülnünk, mint egy nagy boldog család lennénk, és el kéne játszanom, hogy az okozott kár, aki épp ki vonult a szobából, megszűnt? Nem érdekel, mennyire jó tanuló, vagy, hogy felvették a Yale, nem kellett volna megtartanod!
- Hé! – lépett közbe az anyja. – Lehet, hogy az anyám vagy, de nem beszélhetsz így róla. Ő a lányom, és az unokád!
- Sajnálattal hallgatom. Ezzel a megaláztatással kell élnem a mindennapokat – csupán azért, mert őt megszülted, akit nem kellett volna, egy hibás tényező!
- Ezt vond vissza, anya – szólt rá dühösen Demi anyja. – Bocsánatkéréssel tartozol a lányomnak!
- Bocsánatkéréssel! Nevetséges!
Demi belesett a nappaliba, hogy megtudja, mi történik.
- Hogy merészeled? Hogy merészeled? – rántotta fel az Demi anyja az anyját, és alaposan megrázta. Demi teljesen elképedt.
- Jézusom! Mit művelsz? – kiáltott fel Peter nagymamája elképedve.
- Eressz el!
- Hogy merészelsz idejönni, és megsérteni a lányomat?
- Eressz el!
- Szégyelld magad anya! – tajtékzott Demi anyja kipirult arccal. – Amiért felhoztad az apját, te is tudod, hogy mennyire hiányzik neki… és soha többé ne merd a szádra venni a lányom.
- Fogjátok a táskátokat, lányok, fiúk, elmegyünk – utasította az unokáit.
- Demetria nagyon sikeres.
- Elmegyünk – mondta Demi nagymamája.
- De még oda sem adtam, Deminek az ajándékát – kotyogott közbe Margaret. A nagyi azonnal szúrósan meredt rá. Margaret egy nagy dobozt tett le az asztalra, és elindult az ajtó felé.
- Nem elmentek anya, hanem ki rúglak titeket! – kiáltott utánuk az anyja. És követte az anyját. Mindenki kivonult a nappaliból, kivéve Petert, és az apját. Letaglózva álltak a kandalló előtt.
- Miért kellett felhoznod Obamát? – nézett a fiára.
- Jó ötletnek tűnt. Nahát!
- Igen?
- Ez tényleg egy boldog családi összejövetel volt – mondta, majd felnevetett. Demi kiment a konyhába. A mai napból bőven elege volt.
Peter nagyapja a dolgozó szobájába vonult, magával hurcolva az anyját, hogy lenyugodjon, mindenki felszívódott, a vacsoráról mindenki megfeledkezett kivéve őt, csak nem akart tolakodó lenni.
Aztán a konyhában felbukkant Peter nagymamája.
- Á, itt vagy! Kíváncsi voltam, hogy hová tűntél.
- Sajnálom, gondolom, nem így tervezte a vacsorát.
- Ugyan nem kell sajnálkoznod – sürgött – forgott körülötte. – Életemben nem szórakoztam még ilyen jól. Kérsz valamit enni? – Egy Ópiumot – akarta rá vágni Den, de elvetette.
- Elvagyok – felelte az üdítőjét fel mutatva, és a csokis sütijét, amit az asztalon talált.
- Az nem vacsorára való – kinyitotta a hatalmas hűtött, és elővette az ételt, amit biztos a szobalány nem rég tett be. – A mai este igazán sok izgalmat tartogatott – mondta széles mosollyal az arcán.
- Na, ja, igen.
- De nem jó értelemben, igaz? Ha tudtam volna, el sem hívtam volna.
Hosszan nézett Demi szemébe, majd lágy hangon szólalt meg:
- Ez nem jelent semmit, Demetria.
- Tudom – hebegte könnyezve. Most miért ilyen kedves vele?
- A nagymamád biztosan rendes ember, nagyon kedves – elővett egy tányért, és arra pakolta rá az ételeket, amivel négy ember is jóllakott volna – A maga idejében biztosan szeretett téged.
Demi bólintott, mert nem akart ellent mondani a nőnek. A tányér nagy zajjal koppant a pulton, mikor lerakta a lány elé az ételt.
- De lássuk be – szólt nagyi, szabadjára engedve az indulatait – valójában egy seggfej szipirtyó.
Meglepetten bámult fel a nőre, aztán elnevette magát. Ilyen csúnya szót, még nem hallott a nő szájából. A nő leült mellé, miközben a lány falatozni kezdett.
- Demetria, tudom, hogy a ma este szomorú volt a számodra. És, azt is tudom, hogy ez nem most fordult először veled. De szeretném, ha tudnád – mélyen a lány szemébe nézett. – Te nem tehetsz semmiről, és a létezésed semmi csalódást nem okoz anyád számára… és bennem sem, bár csomót kötnék a nyelvedre – Tartott szünetet, levegőt vett. – Megértettél?
Demi rá mosolygott. – Igen. Demi… sokan így hívnak, jobban szeretem.
- Rendben – motyogta. – Te pedig hívj engem Marynek – mosolygott. – És most egyél.
Nem, mintha pontosan ezt várta volna a karácsonykor, hogy ennyire kikkel magától, hogy a nagymamájára förmed, de elég jól alakult, hiszen végre közelebb került Peter nagymamájához, aki jó fej. És nem utolsó sorban, elég jól alakult ez a nap is, hiszen Margarettől kapott ajándéka, jó társasága lesz New Yorkba. (Egy nem mindennapi, lemezlejátszó, mp3- rom, és egy pulcsi, amit nem értett, hogy miért kapta.)
Legalább megérte eljönni.
Bár azt elkerülte volna a balhét, de attól függetlenül mindenki kivonult a konyhába hozzájuk, és mindenki hozzá látott az evéshez, lehet nem mindennapi karácsonyi ünnepség, de bele gondolva, ez volt az életében a legszebb nap.
Mikor ki állt magáért. És az a nap, mikor azokkal töltötte, akit tényleg szeretett, csak Emily hiányzott neki, aki elutazott.
De eleve jó nap volt.
Barbie nem akart fel belépni ebbe a nagy kastélyhoz hasonlító házba, ami történetesen két emeletes volt. Nagyon izgatott volt, és félt, hogy vajon, hogy fogják fogadni, hogy megtudták terhes. Kellan azonban pozitívan állt a dologhoz, alig várta, hogy a szülei megismerjék azt a lányt, aki a gyerekének az anyja lesz, és akit elvesz.
Kinyílt az ajtó, Kellan anyja nyitott ajtót nekik, széles mosollyal köszönte őket.
- Nahát, sziasztok! – Aztán észrevette Barbie hasát, ami kitüremkedett a pulóverre alól.
- Örvendek a találkozásnak – szólalt meg kedvesen, Barbie palástolva izgatottságát.
- Anya, bemutatom neked, Barbarát – mutatta be Kellan mosolyogva.
- Örvendek, fáradjatok be, biztosan fáztok – lépet oldalra, szabad utat engedve az érkezőknek. – Hát el kell, mondjam, tényleg igaz, amit rólad hallottam, tényleg széplány vagy – enyhült meg Kellan anyja. – Szólíts nyugodtan Spencernek.
- Rendben.
- Ne ácsorogjatok itt, elvégre karácsony van – mondta Spencer lelkesedve. Kellan anyja szép nő volt, sötét haj, zöld szemek, divatos öltözék. Kellan előre engedte Barbiet, közben a kezét fogta. A nappaliba sétáltak. – Mit kértek inni? – kérdezte Spencer, amit, helyet foglaltak a kanapén.
- Én… fehérbort kérek, Barbie meg gyümölcslevet – kezdte Kellan, magához vonva a lányt. Spencer átnyújtotta a poharakat.
- Köszönöm – kotyogta el, vette a poharat, és bele kortyolt.
- Nahát! Itt vagytok! Üljetek le közénk!
Barbie felnézet, és meglátta Kellan hasonmásait. Istenem! Az idősebbik haladt elől, míg a többiek követték. Akkor Kellan így fog kinézni 45 évesen? Hmm, nem is rossz. J
Mosolygott. Barbiet fürkészte, ahogy Kellan három bátyja is, majd belépet a vidám cserfes négy éves Lottie.
- Szia, apa – szólt Kellan fel állva, az apja megölelte, ahogy a testvére is, Lottie meg puszilta. – Apa, bemutatom Barbarát – mondta felhúzva Barbiet. – Barbie ő az apám.
- Üdvözlöm – nyújtotta a kezét a férfi felé. – Igazán örülök, hogy megismerhettem.
Kellan apja elsétált mellette, a bátyjai végig mérték, majd bemutatkoztak első szülött volt Brad, a második, Jace, a harmadik Ben. Mind hárman jóképűek voltak. Kellan apja figyelmen kívül hagyta a lányt.
- Jó estét – mondta Kellan apja, hűvösen. – Mindenkinek van itala? – kérdezte.
- Igen, drágám mindenkinek van – válaszolta Spencer metsző pillantást véve a férjére. Kellan az apjára pillantott. Ő nem nézett a szemébe, mintha szégyellné, hogy Kellan kivel állított be. Az este kezd rosszul kezdődni. Spencer kiment a konyhába, pár perc múlva bejelentette, hogy kész a vacsora. Átmentek az étkezőbe. Síri csönd volt vacsora közben, senki nem szólalt meg. Kellan anyjából, azonban dőlt minden szó.
- Hihetetlen anya, hogy elő kerested ezt a recepted – lelkendezet Kellan, nagyokat falatozva.
- Nem volt egyszerű. – mondta az anyja. – Nem is kérsz többet?
- Nem.
- Barbara? – kérdezte Spencer – Nem kérsz még egy kicsit, biztosan éhes lehetsz, mikor én voltam terhes, egy hatalmas tortát befaltam – motyogta mosolyogva, oldva a feszültséget.
- Ööö – Barbie Kellan apjára pillantott az asztal fölött, aki összeszűkült szemmel meredt rá. – Nem. Nem kérek köszönöm.
- Akkor azt hiszem, itt az idő az ajándékozásnak – Spencer fel állt, és oda ment a zsúrkocsihoz. Spencer átnyújtott Barbienak egy halványkék szalaggal átkötött dobozt. – Tessék, Barbara, ezt a tiéd.
- Köszönöm – Asztal fölött.
- Na, bontsd ki – sürgette Spencer.
- Rendben.
Lefejtette róla a szalagot a dobozról, és felemelte a tetejét. A dobozban apró babaruhák, és cipőket talált.
- Gyönyörűek – mondta Barbie elérzékenyülten.
- Úgy véltem, nem kell nektek új ruhákat vásárolnotok, és az unokámnak a legjobb ruha dukál.
- Köszönöm szépen – mondta. Kellan apjára pillantott. Ő nem volt boldog.
Elnézett, kerülte a lány tekintetét. Ismét kínos csönd állt be. Ekkor Ben szólalt meg:
- Milyen neveket választottatok? – kérdezte Ben érdeklődve.
- Ha fiú lesz, Jonathan, ha lány Laura – felelte Kellan Barbie helyet, az apjára nézve össze szűkült szemmel.
- Igen, anya, szépek a babaruhák, de szerintem a desszert is nagyon finom lehet – mondta Jace az anyjának, erre mindenki felnevetett, az apjuk, csak halványan elmosolyodott.
- Ami azt illeti így van, ezért csináltam két tortát, egyet a babának, a másikat mindenkinek – felelte Spencer. Barbie felé fordulva, és elmosolyodott. – A tiéd epres torta, tejszínhabbal, tölteléknek, eper darabok, és csoki krém.
- Micsoda? – kérdezték egyszerre a fiúk.
- Mindenkinek jut bőven. – Lottie eddig, csak hallgatta a felnőtteket, majd lecsúszva a székről, Barbie felé battyogott. Oda érve ibolya kék szemeivel pillant a lányra.
- Szép vagy – motyogta megérintve Barbie arcát. – Szép a szemed. Babátok lesz? – kérdezte gyermeki bájával. Barbie torka elszorult.
- Igen – vartyogta válaszként.
- Lottie, hagyd békén a vendéget, menj vissza enni. – utasította az apja a lányát. – Mondja, Barbara – szólalt meg Kellan apja, akinek a hangja megriasztotta a lányt. – Mi a terve a baba megszülése után, melyik egyetemre megy? – kérdezte tekintetét, Barbiera szegezve.
- Én… én…
- Jézusom, apa! Miért nem valami olyasmit kérdezel tőle, ami hétköznapi dolog.
- Barbarához beszéltem! – szögezte le Kellan apja ridegen.
- Még nem tudom – válaszolta Barbie hebegve.
- Még nem tudja? – kérdezte sisteregve.
- Nem, még nem.
- John, kérlek, ne vallasd a lányt – szólt közbe Spencer.
- Nem vallatom a lányt, Spencer, csak megkérdeztem, hogy mit akar tenni az életével, miután megszüli a babát. Szeretném jobban megismerni azt a lányt.
- Tudod, hogy Kellan valamelyik elit egyetemre megy? – kérdezte tudomást sem véve Kellanról. Barbie bólintott.
- Tudom.
- És mondja, miből akar megélni, miután megszülte a gyereket, és Kellan is egyetemre fog járni? – firtatta Kellan apja, John. Barbie azt érezte, hogy összezsugorodott.
- Apa nem hiszem, hogy erről kéne beszélnünk karácsonykor – szólt közbe Brad. – Nem beszélhetnénk másról? Például a tortáról?
Spencer felpattant. – Megyek, behozom a tortákat.
- Kérdeztem valamit –szólt John Barbiehoz fordulva.
- Még… még nem tudom – hebegett Barbie.
- Apa! – szólt metszőn Kellan az apjára.
- Kellannak vannak tervei, Kellan utazni akart, világot látni – szögezte le John.
- Kellan egy kincs, apa – szólt közbe Jace.
- Így van Kellan egy kincs, a legkisebbik fiam, aki orvosnak megy az egyetemre.
- Tudom, hogy Kellan egy kincs – szólalt meg Barbie, vörös arccal. Sírás határán állt.
Visszatért Spencer, egy hatalmas tortát téve az asztalra.
- Itt is van a tortád.
Kellan az apjára nézet.
- Nekem Barbie is egy kincs.
- Kellan – mondta Barbie.
- Még, csak nem ismered – védte meg a lányt.
- Épp eléggé ismerem – közölte John határozottan.
- Nem, nem ismered – mondta Kellan. – Barbie csodálatos lány, és számomra egy kincs, ő a legfontosabb az életemben, te pedig rá támadsz!
- Velem nem beszélhetsz így a saját házamban! – förmedt rá a fiára.
- Apa – mind három fia rá szólt, feszengtek.
- Ennek a családnak elvárásai vannak – fordult Kellan felé John. – Meg kell felelned ezeknek, és azoktól is el kell várnod ugyan ezt, akikkel együtt töltöd az idődet. Te egy tehetséges fiú vagy, előtted áll a világ, és ideje megtanulnod, hogy vannak emberek, akik csak hátráltatnak.
- Apa, hagyd abba! – szólt rá. – Nem beszélhetsz így Barbieról!
Nem akarta elhinni, hogy az apja idáig süllyed. És, hogy képes volt, ilyeneket mondani a lánynak, aki terhes. Barbie ott ült letörten mellette az asztalnál, az apja meg úgy beszélt róla, mintha ott se lenne. Apja ledobta a szalvétáját, és fel állt, Kellan úgy szintén, magával húzva Barbiet. – Megyünk, gyere Barbara – húzta magával az ajtó felé, anyja mögöttük loholt.
- Ne menjetek el, Kellan istenem, tudod milyen az apád. Csak félt téged – marasztalni próbálta őket. De Kellan homlokon puszilta, és kitárta az ajtót.
- Sziasztok, srácok. Kösz anya a babaruhákat – köszönt el a bátyjaitól. Barbie torka kiszáradt, erősen szorította a doboz sarkait, hogy a bőrébe vájtak.
- Sajnálom – szólalt meg repedt fazék hangon.
- Gyere, Barbie – tolta maga elé Kellan, és már kint is voltak az udvaron. Spencer dühösen csukja be az ajtót mögöttük, és indult meg a nappaliba.
- Muszáj volt ezt tenned?! – rivallt a férjére, aki füle botját sem mozdította. – Most jött el hozzánk, mióta elköltözött, de te már is a terhes lányra támadsz?! Nem ő tehet róla, hogy a fiad, itt hagyott minket, hanem te, és ez jó lenne, ha ezen gondolkoznál! És lehet, hogy már többet, nem is látod, én meg az unokámat nem fogom miattad! Az a lány azért jött, hogy megismerkedjen velünk, nem azért, hogy te, csak úgy kifaggasd! – szinte ordított a férjével. – Jobban teszed, ha kocsiba szállsz, és bocsánatot kérsz a fiadtól, vagy esküszöm pokollá, teszem az éltedet.
Barbie a kocsiban feszengett, egy szót sem szóltak az estéről kapcsolatban. Zavarban volt, hiszen még soha senki, nem támadt rá ennyire, ugyanakkor rosszul érintette Kellan apjának a viselkedése.
- Nem tudom, mit mondjak – szólalt meg Barbie. Kellanra nézett, aztán a sötét utat. – Nem így gondoltam a családi vacsorát.
- Én sem, de nem számít – legyintett a férfi, morogva.
Barbienak számított.
- Nem tudtam, hogy… sajnálom Kellan, azt hittem… tényleg sajnálom.
Kellan megrázta a fejét.
- Nem a te hibád, az apám ilyen. Semmi nem volt igaz, amit mondott. Nem jelent semmit – magyarázta. – Nem tudom miért viselkedett így… de… felejtsük el.
- Tényleg sajnálom.
- Barbie felejtsük el – erősködött. Parkolt le a háza előtt, és kiszállt. A lakásban, azonban kitört. Barbie a gyerek szobába sétált. – Nem volt magánál! – fakadt ki Viviennek, aki utánuk jött a vacsoráról.
- Hű, kár, hogy lemaradtam róla, mert el kellett mennem a barátom szüleihez.
- Minden előzmény nélkül rá támadt Barbiera. Barbie csak ült ott, és letört, apám meg otrombán viselkedett vele. Annyira dühös vagyok! Apánk, annyira sznob! – majd elnevette magát, és a kanapéra ült.
- Van benne valami – helyeselt Vivien.
- Oda se figyelt rá – folytatta mérgesen. – Csak borzalmas dolgokat vágott a fejéhez. Miről szólt ez az egész? Még soha nem láttam ennyire gonosznak. Ilyenek még nem – dühöngött.
- Igen, biztos szörnyű volt, de nézd az ő oldaláról is a dolgokat, Kellan.
- Mit nézek?
- Nem hiszem, hogy apánk Barbie miatt akadt ki, bár ez is benne játszott a dologban, de apánk szeret téged, te vagy az ő kis sztárja, aki hamarosan orvosi egyetemre megy.
- Te meg mi a fenéről beszélsz?
- Ah! Kellan te vagy a család következő sztárja, a reménység.
- Vivien!
- Hagyd, hogy befejezem! És ezzel nem apát próbálom megvédeni, mind ketten tudjuk, hogy milyen… csak előtte lejátszotta, hogy leérettségizel, és orvosi egyetemre mész, sínen van az életed. Ez a terv van a szeme előtt.
- Ez meg is valósul – szögezte le Kellan.
- Na, igen! De ott van a baba, és látja, hogy elúszik az egész, az egyetem az életed.
- Nem fog így történni.
- Ó, én tudom, Barbie mindenről gondoskodott a baba megszületése előtt. Csinált egy baba számlát, legalább kettőt, mikor megszületik, és egy az iskolákra. De nem ismeri annyira, mint mi ketten – mondta Vivien, miközben mosolygott.
- Tudod, hogy most véded apát?
- Tudom, és sajnos ezzel kell élnem az életem hátra levő részében.
Megszólalt a telefon, majd el hallt. Barbie sétált ki hozzájuk. Kellan felé nyújtotta a telefont.
- Apád keres téged.
Hosszan beszélgettek, az apja bocsánatot kért tőle, és Barbietól. Ami élő példa volt arra, hogy az anyja jól beolvashatott neki.
- Ööö, mond Kellan beszélhetnénk? – kérdezte az apja.
- Igen.
- Tisztáznunk kéne az esti vacsorával kapcsolatban – kezdte az apja. – Szeretném mondani, hogy sajnálom. Még soha nem veszekedtünk.
- Nem – helyeselt Kellan.
- És bocsánatot kérek a lány miatt is, amiért szörnyen viselkedtem vele, már bocsánatot kértem tőle.
- Rendben van apa.
- Most minden rendbe jött, ugye? – kérdezte az apja rekedt hangon.
- Igen, azt hiszem rendben, van – válaszolta, és valahogy így is érezte. Lerakva a telefont, és oda sétált az asztalhoz, ahol Barbie és Vivien beszélgettek, és fogyasztották a vacsorát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése